Az utolsó kenet

Úgy nézek ki, mint egy mumus!
– sikkant fel, tükrét kézbe fogva,
s kinyit egy csepp fehér tubust
kis asztaláról, fokról fokra.

Azzal máris vattára csap,
és átdörgöli arcát körben,
majd tonikkal is áthalad
minden kis pórusán a bőrnek.

Nagy, zöld tubus következik,
uborkatej a „bőre őre”.
Amíg pihen, almát eszik,
de keze máris nyúl előre.

Tejet töröl. A nagy sárga
dobozból kerül új kenet,
cuppog, veri az arcára,
hogy a tincsei lengenek.

Ezt is törli, s egy nyugtató
kenőcsöt ken a hűlt helyére…
Egy órája javít magán,
még sincs változás, semmiféle!

Most testszínű alapozót
alkalmaz bájosan fecsegve,
s nyit egy ötven színű dobozt,
hogy szemét kékre-zöldre fesse.

Pár szín után arcát korong
segítségével pírba vonja;
majd pillát fest, arcán borong
sűrű szempilla sötét gondja.

Már kész vagyok, de nem úgy ő!
Hinném, hogy vége a festésnek,
de jaj! négy tubust vesz elő,
és száját húzva szájat fényez!

Kitántorgok a konyhába,
hogy egy nagy kést elővegyek,
s morgok: – Nyugi, ne félj, drága,
ez lesz az utolsó kenet!