Álmodban nézlek…
Szorosan bújsz hozzám, s én vigyázok Rád… hisz csak Te vagy nekem,
Éjjeli órák, kétségek…
Túl szép, hogy igaz legyen…
Arcod vállamhoz fúrod, s érzem… ha csak néhány órára is, csak Te és én,
Minden más feledve…
Dolgok, megfejtésükre gondolatsorok…
Mérlegelni valót, s jövőt… nehéz tudom, agyam én is dolgoztatom,
Szívem elvérzik, ha sebesülten hagyod…
Érted lélegzem, s vagyok…
Miattad dobog szívem ily hevesen, ha a közeledben s Veled vagyok,
S mégis sajog…
Látom, tudom… Szeretsz…
Megtenni mégsem mered, s veszni hagyod szívem,
Lassan eszem vesztem…
Apró rezzenés…
Karjaimban ringatlak messzi álmok végtelen tengerén,
Hajnali derengés…
4 hozzászólás
Ezt a szerkezetet (három sor, középső a leghosszabb) úgy látom nagyon szereted:), és mi tagadás, nekem is tetszik, az utolsó sorok rövidsége tényleg megadja neki a mélázó csengést. Jól sikerült! Egyébként én azt hiszem, a te versed amolyan “modern szerelmesvers” és mindegyik tetszik!! Kalliope
Köszönöm a kedves hozzászólásaidat, és örülök, hogy tetszenek a verseim 🙂
Nagyon tetszik ahogyan versbe öntötted a szerelmet, a bizonytalanságot, a kétséget…
Szívből gratulálok!
Gy.
Köszönöm a dícsérő szavakat 🙂