Vágyom a vadmadarak éneklő rikácsolására,
két zöldszemes ostoros víg vívó párharcára
várom a terítékem a nagyok asztalára,
harcolok az éggel, életre-halálra.
Nem daccal már, de nem is megfáradtan,
élet szomjúságom óriás, olthatatlan,
én vagyok a forrásom, ami apadhatatlan,
magaslati sziget, örökké lakatlan.
Eloltott szabadság lebeg fenn a vízen
kezem keres, de nem talál a felszínen.
Botladozva, kapaszkodva vizsgálódok,
remegek, lihegek, eléd kiabálok.
Nem mártírság, csak magadat temetni,
hibáid mások előtt folyvást emlegetni,
majd, ha táncoltál és elestél, felkelni
és újra csendet teremteni.
Viszolygok a tátongó magány csendjétől,
de a nem szűnő, rendszertelen zaj öl.
Már csak az énekesmadár dallamát hallgatnám,
mint ringat, mint ad bölcsőt alám.
Kint már világlik a nappal, s csak egy énekel,
az, amelyik most engem érdekel.