Álmaimból léptél ki egy napon,
Magadhoz öleltél, remegtem nagyon.
Lelkem, mely rég szomjazta létedet,
Mint eső után a vihar, lecsendesedett.
**********
Nyár volt akkor is.Míg a sétányt róttuk,
A lombok alá beosont az éj.
Átkaroltál. Súgtad, meg ne fázzak,
S én szótlan megadással olvadtam beléd.
Hallgattuk a csillagok zenéjét,
Lélekoltó mennyei zenét,
A Hold suhant csak lépteink nyomában,
Álmodozva vetve ránk szemét.
**********
Keresem értelmét,
Bár tudom, hasztalan…
Elmentél szótlanul – ez kín,
Mely vádol minduntalan.
**********
Téged idéz a sétány fától – fáig,
A lomb alatt a pad, mely üresen vár…
Téged keres a szél, ha köröttem nyargal,
S akkor is, ha búsan sziklák közt kószál.
**********
6 hozzászólás
Szép és szoromú szerelmes versike!
Szép emlékezés!:)
Kedves Colhicum! Köszönöm! Katalin
Kedves Boer! Köszönöm ! Katalin
Kedves Katalin!
Gyönyörű emlékezések ezek! Na, erről beszéltem Neked:)
Üdv: Borostyán
Borostyán, köszönöm! Üdv. Katalin