Feladtam, nem változol már meg soha,
Végtelenbe nyúlik hazugságaidnak sora,
Sosem sújt le az igazság ostora,
Hogy lehettem én ennyire ostoba?
De ne félj, most már átlátok a szitán,
Amíg itt vagy, nem leszek már vidám.
Minden egyes tetted káros, hitvány,
S nem veszed észre, holott ordít rád a hiány.
Ne félj, most már átlátok rajtad,
Minden megtévesztésed ízzé-porrá hamvad.
Irgalmat könyörög folyton mozgó ajkad,
De ne aggódj, figyelmem többé nem lankad.
Feladtam, nem bízok már benned,
Hihetetlennek tűnik minden terved.
S ha már nem lesz mit magadra kenned,
Rájössz, milyennek kellett volna lenned.
Bár szeretnék hinni, lejárt az ígéretek kora,
Tudod te, de folytatódik a hazugságok sora.
Lejárt az idő, ez a sors fintora,
Hogyan is lehettem én ennyire ostoba…?
6 hozzászólás
Szia!
Úgy érzem , van némi indulat a soraidban, hiszen csalódásról szól, az elkeseredés mellett.
Aztán önmarcangolás is érzékelhető.Nyugalom:.Ne bántsd saját magad:-)
Szeretettel:Selanne
Kedves Tyrael!
Nagyon tetszik ez a nyers és őszinte hang, amit megütsz a versben.
És ez azért van, mert jól ismered az arányokat és a rengeteg indulat ellenére is betartod a versírás szabályait és képes vagy "irodalmi" maradni.
Most eszembe jutott egy másik írótársam, aki nagyon hasonló témában írt verset, de megsúgom a tiéd sokkal jobban sikerült.
Gratulálok hozzá!
Üdv.:Tamás
Nagyon köszönöm hozzászólásaitokat! (Ne aggódj Selanne, nem teszek kárt magamban 🙂 )
Továbbra is sok sikert az írásban!
Tyrael
Szia!
Nem úgy gondoltam a magad bántását Hanem lelkileg :-))
Üdv:Selanne
SziaLorna!
Tetszett ez a kemény versed.Ilyenkor látja az ember milyen jó is a tudatlanságból felébredni, még ha az nagyon fáj is .Üdvözlettel:manna
Köszönöm, hogy olvastál, manna!
Üdv.: Tyrael