Már több írásomban, egy-két versemben is megírtam, hogy pár hete két aranyos fekete kiskutya került hozzánk. Néhány hetesek. Nagyon kedvesek. Mi gondozzuk, vigyázzuk Őket szeretettel. Már nálunk Ők ,,állandó lakóhellyel rendelkező családtagnak" számítanak. A házunk utcafront szerinti zárt előkertjében naponta órák hosszat hancúroznak, birkóznak. Sokan az utcán sétálgatók, vagy a velünk szembeni villamosmegállóban várakozók közül megkérdezik, eladnánk-e Őket, vagy akár csak az egyiket is. Mindannyiszor az a válaszunk, hogy nem, hiszen szívünk csücskei, legféltettebb csücskei Ők, akik napjainknak még színesebbé tevői. Párommal egymás iránti szeretetünk rájuk is kivetül. Ilyenkor eszembe jut és a szívembe hasít a kétség: vajon éppen úgy, mint egy tárgyat, el lehet-e adni egy szeretett lényt. Vajon lehet-e ára a törődésnek, a boldog perceknek, óráknak, amelyeket ezek a kis állatok adnak nekünk. Eszemmel tudom, hogy mindennek ára van. Pénzbe kerül a kutyatáp, az állatgyógyszerek, az állatorvosi ellátás is, de a szívem mégis képtelen ezt felfogni. Pedig ez a szigorú tény. A tartásnak is vannak költségei (is), de mit ér a tartási költség, ha összevetjük azzal a szellemi haszonnal, ami azt az őszinte, tiszta örömöt jelenti, amely a két kis szempárból sugárzik felénk, amikor velük foglalkozunk, vagy amikor megy valamelyikünk valahová és kikísérik a kapuig, esetleg amint megérkezünk valahonnan és Ők meghallva a lépteinket és a kulcs csörgését a zárban, a kapunál várnak minket farok-csóváló szeretettel. Tehát a kérdésre: mennyibe kerül? a válaszom az, hogy semmibe, mert ez be nem árazható, mivel ára nincs, csak értéke, mégpedig hatalmas szellemi értéke, ez pedig a kölcsönös szeretet.