mikor rányilt erre a világra,
arcát hiába kerestem.
Így forgolódtunk egymás-körül,
előlem Ő, felé meg én,
míg fel nem adtam,
s hátát elfogadtam.
Hurcolom magammal sok-sok éve
a terhet, mit rámmért, Ő tudja csak, miért,
milyen eljövendő bűnömért.
Ballagok mögötte, hátát nézve,
szívem mélyén tán' azt remélve,
elveszi tőlem rámrótt terhét,
a fájdalom roppant keresztjét.
Most köntösét úgy megragadnám,
nem, nem bántani akarnám,
csak megmutatni
mibe kellett nekem megszakadni.
4 hozzászólás
Szerintem tudja. Tőled pedig szép, hogy a fájdalmak ellenére is a nyomában jársz. Nem mindenki képes erre.
…van amikor én is hátat fordítok Neki…dacból.
Gyönyörű formailag is,tartalmilag is. Utolsó versszak nagyon megható!
Köszönöm a figyelmedet !