Voltam egykoron kacagó felhő,
sötét égbolton, nagy viharfelhő!
Hoztam mennydörgést, esőt és havat,
de a végén mindig sütött a nap.
Földig hajoltam tomboló szélben
erős voltam akkor, nem törtem kettőbe.
Ma már nehézkesen állom a sarat,
jön egy kisebb szellő, lent találom magam.
Ülök a sötétben, csupasz hideg falak,
kialudt a napfény, fázom, és hideg van.
Nem táncolok többé, nincs móka kacagás,
ketté tört a szívem, maradt a magány.
8 hozzászólás
Kedves Kedves!
Már nagyon közel a tavasz, szinte már érezni is, lesz itt nemsokára kacagó felhő.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Úgy legyen. sok szeretettel ölellek
Anikó
Gratulálok versedhez.Kicsit szomorú, átjött a hangulatod. Üdv:B:)
köszönöm hogy olvastál. 🙂
Átjött a mondanivalód drága Anikó köszönöm.
Szeretettel ölellek: Ica
Drága Icu!
köszönöm
szeretettel ölellek puszim
Versed érzékletes, veled fázom Kedves!
Szép sorokba szedett fájdalmad átéreztem…
Hinni és bízni kell, s eljön a tavasz
Akkor újra kacagó felhővé válhatsz!
Kedves Dóra!
Azt hiszem olyan felemás felhő leszek, aki hol mosolyog, hol meg öntözi a rétet..
szeretettel
Anikó