Klóthó, ki az élet fonalát fonja,
ellened én ugyan mit vétettem,
hogy ily nagyon keseríted életem?
Mondd, mégis mennyit bír az ember?
Csapásaid véget mikor érnek?
Szomorúság, s bánat végig kísérnek?
Szeretteim sorra elmentek,
egymás után temettem el őket.
Kik még velem vannak, értük rettegek!
Testünket ellepik csúf betegségek.
Dolgozunk megtörve, betegen,
ám emberszámba már rég nem vesznek.
Belénk rúgnak, megaláznak nevetve!
És mégis vannak boldog percek,
mikor könnyű a szív, szép az élet!
Minden gond, szörnyűség elfeledve.
Lágy, zubogó vér ereinkben
lazítja a fáradt idegeket:
azt súgja, vannak még akik szeretnek.
Ám neked ez nem jó, irigyled,
ha úgy tetszik, hát ezt is elveszed!
Gonosz céda vagy, nem ismersz kegyelmet!
6 hozzászólás
Bizony kedves Magdi !
Sajnos ilyen a nagybetűs Élet…
Remek verset írtál.
Szeretettel gratulálok : Zsu
Köszönöm kedves szavaid Zsu, nagyon jól esnek.
Szeretettel üdvözöllek: Magdi
Kedves Magdi!
Szép, tiszta magyarsággal fogalmazott, tartalmas versed nagyon tetszik. Sok-sok igazságot soroltál fel benne, előbb a kellemetleneket, majd az élet szépségeiből is. Ezért remek a befejező gondolatod.
Szeretettel olvastam: Kata
Örülök, hogy tetszik Neked Kedves Kata!
Szeretettel üdvözöllek: Magdi
A mai nap egyik legnagyszerűbb verse ez számomra. Köszönöm, hogy olvashattam. gratulálok:B:)
Én köszönöm kedves szavaid!
Üdvözlettel: Magdi