de nincs mivel kötélhez csíptetnem.
Tenyeremben nyugszik szennyesem
(el)viselője, kitartó fenntartóm.
Szárított pille csínytevést s ólom bűnöket,
fülei között hazugságaim fürödtek napsütésben,
nem sültek ki a szégyennel áztatott szemek,
de össze sem mentek rejtett mosókonyhámban
turmixolt szerektől, vakító fehér zubbony lett ingem,
s magamra vettem.
Csipeszem ragadott galléron,
s rántott újból sárba akarva-akaratlanul…
Mosnom kéne megint.
6 hozzászólás
Huhhhh Csaba! Micsoda indítás:Kimostam a ruhacsipeszt….
Nagyon izgalmas vers, vagy ötször elolvastam.
Köszönöm! Hatodszorra is megéri? 😀
A téma a kertben hever – és hihetetlen, mit nem rejt egy ruhacsipesz?' Csak a legvégét nem értem – egy dolog, aminek a fenntartás a dolga és léte, hogyan rántott a sárba?
Inkább mint valami nehezék, ami rajta maradt az ingen, miután leveszi a kötélről az ember, igazad van, kissé kusza maradt így, enélkül a kis magyarázat nélkül. A ruhacsipesz, mint lelkiismeret, mely csak visszaránt a földre.
Szia Csaba!
Nekem nagyon közeli a gondolatvilágod, ezt többször is tapasztaltam már. Apró dolgok mögé rejtett, komoly mondanivaló. Bizony "Mosnom kéne megint." Nekem is! 🙂
Értettelek!
Szeretettel: pipacs 🙂
Köszönöm, Pipacs, örülök, hogy átjött a vers!