Az évszakokkal együtt változunk,
mert délután már télre vált a nyár,
az állandóság bennünk mégis él,
alakunk-énünk térképpé vált táj.
Erényeinkkel bátran haladunk,
hibáinkat inkább más látja meg,
s a szépítő mosoly csak szürke árny,
mint napra tévedt hűs felhőtömeg.
Szomorúságunk épp úgy múlandó,
mint röpke perccel mérhető derűnk…
Csak akkor kerül bajba a zenész,
ha nem vehet fel kopott hegedűt,
pedig a dallam szívében, belül
ott él, mint mindig, mégsem szólhat még,
s habár a gyertya élőket köszönt,
de haza sosem tértekért is ég…
Mi, emberek csüngünk az élet-fán,
mint díszek szoktak asztali fenyőn,
s ha belénk csípnek pajkos gyermekek,
magunk/at/ adjuk, s tűnődünk az időn.
De arra azért mégsem számítunk,
hogy nagykabátos, durva emberek
szemünkbe szórnak kóbor lámpafényt,
s lehullunk, mint megsárgult levelek…
Az évszakokkal együtt változunk,
és délelőtt már nyárra vált a tél.
Az alkotás ma sokkal szebb talán,
s a rossz után lelkünk jobbat remél.
Habár a dolgunk nem lesz kevesebb,
s amit cserébe néha kaphatunk
érte is csupán vállveregetés,
erőre kaphat elfojtott szavunk.
A dúdolás dallammá lombosul,
tüzel az új bor, adva friss erőt,
körben állva ismét kezet fogunk
egy titokzatos, újabb év előtt.
1 hozzászólás
Nagyon megragadó, szép, elgondolkodtató verset írtál, gratulálok!