Te sokat hallott, mégis ismeretlen rejtelem.
Ki emberek érzelmeit vezeted félre
s lelküket okvetlenül lángba borítád
Felelj!
Mond hát, mi dolgod?
Árbocomat, mint szél kavarta tenger
dobálod, közben pedig
lelkem száraz porába hullajtod könnyeim.
Szenvedek miattad, ó hazug, álnok Szerelem!
Mennyekbe repítesz, majd a pokol tüzébe száműzöl.
Ez vagy Te? Érted epekednek milliók,
hozzád imádkoznak bánatos perceikben?
Nem vagy megváltó! Léted időleges enyhülés,
s gyógyír a sebekre, miket az évek,
mint szél formálta kő alakítottak.
Nem vagy más, mint ócska sebtapasz a vérző hegekre.
1 hozzászólás
Szia László!
lehetek őszinte? mikor megláttam a címet lapoztam is el…nem szeretem a szerelmes verseket, főleg, ha férfiak írják…aztán úrrá lettem az előítéletemen…és lőn világosság…férfihoz méltóan nem csöpögős, hanem bölcs, faggató, analizáló, vádló,a vége pedig csattanó(s).
eszembe juttatta egyik versemet: " Szerelem a szerelmet" címmel.
szimpatikus a nézőpontod no
grat: Cal