Ültettem sok fát kertemben
jó érzéssel a lelkemben.
Gyökeret eresztek vele
bőkezű kincse, gyümölcse.
Növekedtek, cseperedtek,
virágoznak, teljesednek.
Hálájukkal jutalmaznak,
koronával simogatnak.
Éltet ad itt minden virág,
ettől szebbé vált a világ.
Öreg lomb alatt pihenve,
tanítgat a szeretetre.
Vitalitást tőle kapom
így lesz teljes minden napom.
Összefonódnak az ágak,
mint bennem szerelmes vágyak.
Megölelem, simogatom
míg madár dalát hallgatom.
S még elhervadó szárnyaim
lassan megpihenni vágyik
kertem öreg fái alatt,
lemenő nap fénye játszik.
Gyufaszál mely lobban
bennem, tollam tüze
írja le szellemem szavát
utókornak mindörökre.
4 hozzászólás
Kedves Évike!
Tetszenek a szép gondolatok a sorsképedben, a természetszeretet sugárzik belőle. Versedet majd az utókor is – valóban – örömmel olvashatja. (Fogadj el egy tanácsot, de csak ha tetszik, akkor fogadd meg. Az utolsó előtti szakasz utolsó szavát cserélném – mivel az előző sorhoz jobban illenék – vágynak szóra.
Szeretettek olvastam szép versed: Kata
A természet fái összefonódnak a sorsokkal, aki figyel rá, mint te is Évike!
Szép versedhez szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm Kata soraid és a megtisztelő látogatást. Sajnos kétszer tettem fel. Kicsit figyelmetlen voltam. Puszillak. Éva
Icukám köszönöm, hogy ismét jöttél. Sajnos kétszer tettem fel. Szeretettel. Éva