Az egyik percben még boldog vagyok,
s a másikban már ott az Árnyék…
Mintha fátyol borulna szememre,
s rajta keresztül fényt nem látnék.
A csönd zsivaja zúgna fejemben:
nem kapok levegőt, nem érzek érintést;
mintha fagyos lehellet döfné
hátulról testembe a kést.
Ahogy zordabb napokon
a zsivaj a csenddel elvegyül,
úgy vagyok én a világon
sok ember közt egyedül.
Magányosan járom utam,
mit őrangyalom mutatott;
halld meg, szívem, értsed, szívem
és kövesd a dallamot!
A dalt követve gyémántot talál,
lebben az árnyék, s aztán tovább áll;
kivárja, míg újra övé leszek,
de lelkem akkor nem lesz foglya már.
Mert dalt követve gyémántot talál,
csillagok közt, fényben úszva jár…
Halld a dallamot, s röppenj, madár!
2 hozzászólás
Kedves Kalina!
Vagyunk, voltunk, s leszünk ezzel az érzéssel még-e földön sokan, de a fény megvilágítja tengernyi sokadalom között a magányos szíveket…
És akkor nem állunk többé a magány nyomasztó árnyékában, megtalál minket a szeretet!
Nem is értem, miért nam érkezett e szép vershez hsz.
Örülök, hogy rátaláltam!
Szeretettel: Falevél.
Köszönöm, kedves Falevél; remélem, máskor is olvasol:) És én sem mindig vagyok ám magányos:D:D:D