És fájdalomból szövünk hálóinget
még fényszínű keblünkre
Ha ki értünk feszül is tekintget
ellenség felé önnön vesztünkre
Mert egyre fojtóbb a gyász
saját jövendő gyászunk
Kötélre húz minket a nyakász
ha előle el nem mászunk
Mivé lesz ősi szent nemzetünk
már csak csontváza régi önmagának
Ám tűnékeny ki öklöt ráz ellenünk
Mert lelkünk hagyományból támaszt
barikádot a véghalálnak