Kopog a sok rönk, laza a kötél.
Hullámok hátán a szél cibálja.
Otthona távol, s nincs, aki várja.
Elfelejtették, magára maradt.
Szextánsa nélkül, a kék ég alatt.
Zajló végtelen lassan sodorja.
A vak szerencsén múlik csak sorsa.
A mélység éke lett iránytűje.
Erejét éhe orvul legyűrte.
Elhagyta hite, eszméje, álma.
Kínjában már új világba szállna.
Te mesés sziget, csepp földi éden,
ki lakatlanul vársz nagyon régen.
A sors félholtan kezedbe tette:
fogadd be hát őt meleg szívedbe.