Mit tegyek, hogy hinni tudjak
holnapomnak igazában,
s megvetni a lábaimat
sodró létem viharában?
Hogy tudnék én megint bízni,
újra várni kis csodákra,
számítani még a jóra,
nem csak örökös csatákra.
Lezárni a sok csalódást,
szép terveket szövögetni,
agyonfáradt, bús lelkembe
reményeket csepegtetni.
Hogy e rongyos, kurta élet
ne lenne már ilyen zordon,
felül kéne emelkedni
minden fájó, gyötrő gondon!
Lesz-e erőm elindulni
új utakon, szebb jövőbe?
Ahol az én megálmodott
vágyam nem megy veszendőbe.
Kell, hogy legyen még boldogság!
Nem élhetek félelemben…
Elhagynak majd a bánatok,
s lesz tán öröm életemben.
2 hozzászólás
Tetszik a ritmusa, ahogyan nem tőmondatokban írsz, hanem folytonos az egész. Tartalmilag is jó, ahogyan tépelődsz, kérdések özönében… talán emiatt (bár tudom, a pozitív végkicsengés volt a cél) elhagyható lenne az utolsó versszak. A végkicsengést lehetne az olvasóra bízni.
Kedves Csaba, nagyon köszönöm, hogy olvastad!