Gyűlnek, gyűlnek a sötét felhők
Családom egén, vihar tombol.
A vad borördög apám mellé bújt,
Mi szenvedünk, ő vígan dorombol.
A fülemben más se szól,
Csak dühös, keserű zene,
Hittem még a változást, hogy jobb lesz,
De nem. Ezt kaptad, te lány, fogd meg, nesze.
Anya ordít, üvölt, mert nem tud
Mit tenni, én pedig csapkodnék,
De gyermeke vagyok apámnak, nem tehetem!
Szívemen sebet ütött egy súlyos ék.
Az ágy most a mentsvár,
Hová ledőltem, mert a lábam fáj.
Nagyon elfáradtam, s arra gondolok:
„Mennyi alkoholt visel el vajon a máj?”
Tizenöt éves koromra nem vagyok gyermek.
Tizenöt éves koromra keserű felnőtt lettem,
Tizenöt éves koromra felismertem
A hazugságot, amit eddig lenyeltem.
Már fel se tűnik, ha nem durva a szó,
Sőt, az inkább, ha kedves.
Aludni, aludni mélyen volna jó,
Szemem sarka kissé nedves.
Nem sírok, már rég nem tudok sírni.
A képesség elveszett fiatalon, ahogy minden báj
Belőlem, és hogy ily’ korán nővé érettem,
Nem baj, csak… kicsit fáj.
5 hozzászólás
Szivem! Nekem nem panaszkodsz mert nagyon erős vagy! Nagyonsajnálom! BÁr lehetnék a mentvárad mindig! Szeretlek! EZ a vers annyira szép h. sírnom kell…
Orsim, babberem… én inkább verset írok.. nem szeretek panaszkodni…
de nagyon aranyos vagy!
ez az a vers, ahol nem lehet a szerkeszettséggel foglalkozni, vagy a rímekkel! sokkal több van a sorok mögött, és sokkal több szomorúság!
inkább minden jót kívánok, ezerszer jobbat, és ha még sok olyan versszakot tudsz, mint az utolsó, akkor… de inkább nem festem falra az angyalt! 🙂
csak ügyesen!
üdv
Arnodre
Köszönöm!
hát mit ne mondjak, tényleg nincsen túlságosan megszerkesztve. jött és leírtam.