Nem akarom hallani
a lépteit,
sem érezni a szagát a csendben,
ahogy besurran a házak ajtaján,
megáll, gondolkodik, hallgat,
s talán úgy dönt hozzánk is
belopódzik halkan,
lábujjhegyen, nyugodtan;
vagy ordítva ront be a szobába,
míg üvölt, kifacsarja a párnára
a maradék lelket.
Felkelhet -mondja hangosan
zihálva,
s én már csak egy test felett
bömbölök.
Nem akarom hallani.
NEM!
4 hozzászólás
Szia!
Azt hiszem ez volt az első olyan vers, ami tetszett erről a témáról… Nem mindennapi a megközelítés, viszont eszméletlenül jól sikerült!
Gratulálok!
Üdv, Jodie
Tlillan!
Pont ilyennek tudnám elképzelni azt a Kaszást, akiről a legtöbben elmélkednek. A legjobban az ordítása csengett a fülembe. Mintha egy filmben lettem volna hirtelen: úgy éreztem, egy fehér bőrű, csontos arcot látnok egetrázóan ordítani, és már el is sötétül minden: meghaltam.
A végén a felkiáltásod is nagyon mélyreható volt.
Előkelő volt. Gratulálok!
Szerbusz; Fanofgd.
Ui.: Lehet, hogy egy picit naiv amit mondok, de én mindig úgy vagyok vele, hogy nem szabad kinyilvánítani, hogy félsz a Haláltól. Mert, ha én pl. kimondanám, máris a nyakamban érezném a lehelletét.
Bevallom ettől (is) kirázott a hideg….a vége nekem annyira emberi…mondhatod, hogy nem félsz a haláltól, s talán így is lesz, de mindenki tart az ismeretlentől, olyan ember nincs, aki ne tartana:-) Tetszett a halál elleni küzdésnek a megfogalmazása.
H.
Kedves Tlillan nagyon csodálatosan oldottad meg ezt az amúgy kényes kérdést. Öröm ilyen fiatal íróktól ilyen remek művet olvasni. Gratulálok.