Mikor úgy érzed, minden elveszett,
mély kátyúban kínlódik életed:
nincs társ, otthon, csak kóros indulat,
lazíts, s szüld meg valódi önmagad!
Bizonytalan látszatok hűs ködén
csak réveteg szűrődik át a fény,
tépd le szemednek csalfa fátyolát:
az út eléd tárul, hát menj tovább!
Ha „kígyóbőröd” rád sok bajt idéz,
vesd le! Ne hátra, csak előre nézz!
Könnyed nyugalmad vidáman kísér,
s a múlt jaja előled, lásd, kitér…
5 hozzászólás
Bölcs gondolatok, fájdalmak megfogalmazása ez a vers, Ria. Formai megoldása is tetszik, rímeidnek, verseid belső fegyelmezettségének nagy tisztelőja vagyok. Örömmel olvastalak.
aLéb
Most is szépet alkottál, az utolsó versszak a kedvencem. Szeretettel Era
Kedves Mária!
Versedet olvasva jutott eszembe, hogy kiutat kereső szomorú gondolatok haladnak végig a soraidon. Versed forma, tartalom, és minden előírásnak megfelel. S nagyon fontos, hogy a csattanója mégis a kiutat keresi: "Ne hátra, csak előre nézz!"
Szép és derűs napokat kívánok Neked,
szeretettel: Kata
Kerves Mária!
Gratulálok a tökéletesen megírt szép vershez. Nagyon szépen elmélkedsz az útról. Verseden átsejlik a tudás, mi szerint mi magunk vagyunk az út. Utitársaink, és az út mindig olyan, amiből tanulhatunk. Néha megtorpanunk, azt hisszük idegenbe tévedtünk, de aztán ha a fátyol fellebben, ismerősként tekintünk körbe, és tovább megyünk míg a kör be nem zárul.A nehézség is csak annyi amennyit felvállaltunk.Szeretek Veled elmélkedni.Beszélgetni volna nagyon jó!
Szeretettel üdv:Vali
Először azt hittem, hogy az "Út" című versedet olvasom, ami
a "Kristályhíd" kötetedben jelent meg. / A szótagszámok megegyeznek
a két versnél./
Valóban a tartalom is különleges.
Köszönöm ezt pár csodás pillanatot.