Fekszem egy kopott kövön,
Nem érzem már a hideget,
Nincs bennem más,
Csak közöny,
Csak ennyi, elhiheted.
A hangzavar?
Már nem zavar,
Rád gondolok
A mérgedre,
A haragodra.
Íze keserű volt, sőt…
Inkább csak fanyar?
Mikor elküldtél
Mikor könnyedet hullattad,
Nem tudtad,
Akkor még nem tudhattad.
Mikor te itt voltál,
Itt voltunk, te és én,
Szenvedély lebegett
A koszos Duna tükrén.
Most azt hiszed, becsaplak,
Pedig ha tudnád az igazat…
Ha majd rájössz,
Ha majd megtudod,
Ki voltam valójában,
S most ki vagyok?
Mennem kell, mert hívnak,
Időm lejárt azt hiszem,
A kapuk fent már nyílnak,
Társam is csak a fájó szívem.
Utálj inkább,
Mert talán így könnyebb,
Látni,
Ahogy arcodon lehull
A könnycsepp.
Dobd a síromra a rózsaszálat,
Ami örök társammá válhat,
Menj, és emlékezz olykor rám,
Alkalomadtán
Kérlek, engedd, hogy elmenjek,
Kérlek…
De tudd, mindig
Szerettelek.
1 hozzászólás
Kedves Maria!
Mindig azt hisszük, hogy az az utolsó gondolat, hogy azzal lezárjuk, mert nem fájhat tovább,
de mindig jön egy másik utolsó gondolat. A legjobb az, ha nincs utolsó gondolat.
Tetszett a versed.
Üdv: harcsa