Áldozat

A férfi kezeit hátra kulcsolva állt a földalatti helyiségben. A falakat mindenféle, szögeken lógó, régi és újabb szerszámok borították. Kovács szerszámok, régi tűzifogók, néhány rozsdás fűrész, láncok, kalapácsok, harapó fogók, sőt, még egy vadászok által használt, csapóvas is. Néhány gyönyörűen megmunkált piszkavas és egy kötegre való fahusáng támaszkodott a súlyos tölgyfaajtóval szemközti falnak, épp a férfi lába előtt. Itt-ott egy-egy csavar- vagy szögkupac emelkedett ki a földből, de alapjában véve nem volt rendetlen helyiség. Középen egy öreg asztal terpeszkedett, rajta kisebb-nagyobb, színes folyadékkal teli üvegcse, fiolák tömkelege, néhány üvegpohár, egy szívópálca és fehér kendő. A férfi mellett, egy középen felfüggesztett, állítható-dönthető, kínzóasztal állt. Alján lábtartóval, a kezeknél és a lábaknál súlyos bilincsben végződő, rövid láncokkal. A fejtartó két oldalán szintén vasláncok csillogtak, de ezek egy bőr nyakörvet tartottak.
A kúria, amihez ez a kamra tartozott, a múlt században, a 17. században épült. Robosztus, tiszteletet parancsoló épület volt, nagy, szürke tégláival és a bejáratot félkör alakban körülölelő, roppant oszlopaival. A ház ura bortermeléssel foglalkozott; óriási szőlőültetvényei voltak a birtoktól nem messze. Még a dédapja alapította a szőlészetet, és mostanra Európa majd’ minden részéből voltak megrendelői az itt készülő, különleges zamatáról híres bornak.
A borospince kusza folyosói a villa alatt kanyarogtak, több kilométer hosszan, telis-tele fahordókkal, és üvegekkel; minden évben megőriztek, ugyanis néhány palackkal az adott év terméséből. Természetesen a dédapja korából is akadt jó néhány palack, igazi különlegesség, ami mára több száz fontot is megért. A pincébe egy meredek lépcsőn vitt le az út, mélyen a föld alá, nem messze a villa hátsó bejáratától. A hosszan kanyargó lépcsősor egy pihenőben végződött. A pihenő két oldalából, két roppant ajtó nyílt, a jobb oldali a borospincébe, a bal oldali, pedig, ami egyéb esetben, kulcsra zárva őrizte kincseit, a raktárhoz hasonlító kamrába. Ebben a kamrában állt a férfi, a ház ura, háttal az ajtónak, a kínzóasztal mellett. Negyvenes évei közepén járó, elegáns úr volt, a kor divatjának megfelelő, sötét színű frakkban, keményített gallérú ingben, magas nyakú, csíkos mellényben és nyakkendőben. Mereven bámulta az előtte gomolygó homályos levegőt. Teljesen elmerült a gondolataiban. Világosbarna, itt-ott őszbe forduló hajából néhány tincs kissé ziláltan lógott az arcába. Végtelen nyugodtságot tükröző szemében, a szoba szegényes világításáért felelős gyertyák narancssárga lángja táncolt.
A súlyos ajtó hirtelen résnyire nyílt a háta mögött. A feltárult résen szitkozódás hangja szűrődött be. Ahogy az ajtó mind szélesebbre nyílt, egy magas, sovány alak lépett be rajta először. Kifakult, szembetűnően, nem rá szabott ruhái zsírosan lógtak le testéről. Arca csontos, beesett, szemei véresen villogtak, arcába hulló, csomós haja alatt. Véznaságához képest olyan erővel bírt, hogy négy ember kellett, hogy valamennyire le tudják fogni a kapálózó, ordibáló férfit. A szolgák betuszkolták az ajtón, ami kísérteties visszhangot verve vágódott be utánuk.
Az addig ajtónak háttal álló uraságot az éktelen zaj olyan erővel rántotta vissza a valóságba, hogy összerezzent. Üres, fakó tekintettel bámult maga elé, végül erőt véve magán, lassan megfordult. Végigmérte a csavargót, és megvárta, amíg szolgái elé rángatják. A sovány férfi bűzlött a mocsoktól és az olcsó alkoholtól. Hiányos, sárga fogait villogtatva próbált ráijeszteni az előtte állóra, ám hamar belátta, sikertelenül. Néhány pillanatig csak álltak egymással szemben, furcsa kontrasztot alkotva, mégis, szinte kiegészítve egymást. A gyertyák narancs fénye fakón csillogott a csavargó borostás arcán, amit idétlenül fennhéjázó mosoly terített be. Az uraság egyenesen a szemébe nézett. Mióta várta már ezt a pillanatot… Ám a hideg, szürke szemekből nem tükröződött semmi. A férfi megbabonázva bámulta a csavargót, úgy érezte, belezuhan a tekintetébe, mint egy kútba. Lassan elnyelte a kavargó szürkeség. Megszűnt a világ.
A „kút” mélyén egyszerre homályos, szürke derengés fénylett fel. A kép először úgy hullámzott akár a kiégett táj, egy forró nyári napon. Lassan tisztultak csak le a körvonalak, de hamarosan saját háza rajzolódott ki. Felülről látta a villát és az előtte elterülő kertet. Látta, amint a csavargó a ház felé oson, majd dörömbölni kezd az ajtón. Az úr felesége, maga nyitott ajtót. A koldus, amint meglátta, vadul belökte a házba. A férj ekkor, mint egy szellem, testetlenül átlibbent a falakon és bentről figyelte tovább a dulakodást.
A koldus az asszony ruháját tépte, megpróbálta a földre taszítani. A nő minden erejével ellenállt, kiáltozott, karmolt, csapkodott. Sikerült arcul csapnia a férfit, ám az, a dühtől elvakulva, felkapta az asszonyt és a szemközti falhoz vágta, majd nyakában lógó, bőr táskájából előhúzott egy fahusángot és olyan erővel ütötte gyomron, hogy a nő néhány másodpercig levegőt sem kapott. Teste a fájdalomtól előre görnyedt, hosszú, hullámos haja izzadtan hullt az arcába. Ekkor a csavargó belemarkolt a hajába és felrángatta az emeletre vezető lépcsőn. Az asszony csípője minden fokhoz odavágódott, ahogy haladtak felfelé. Csinosan feltűzött hajának maradéka is kibomlott, és kócosan himbálózott az arca előtt. Amikor beértek a hálószobába, a férfi hanyagul az ágyra dobta, mint egy rongyot, és rávetette magát. A lábára ült, hogy ne kapálózzon. Elkezdte letépni a ruháit, egyiket a másik után. Az asszony képtelen volt kiszabadulni a szorításból, hiába tekergett, vonaglott a férfi alatt. Arcát üvöltés, a fájdalom és a rémület könnyei torzították el. Egy hirtelen mozdulattal belekarmolt fogva tartója nyakába. Hosszú körmei élesen belevájtak a férfi piszkos bőrébe, négy véres csíkot húzva maguk után. A férfi erre állatias dühvel kezdte ütni az asszony testét. Ököllel vágott bele az arcába, aminek helyén azonnal véraláfutás jelent meg. Az asszony felüvöltött. A következőt már a nyakába kapta, mire sűrűn kapkodni kezdte a levegőt. A csavargó, hogy biztosan elhallgattassa az asszonyt, ujjait szorosan a nyaka köré fonta. Szorította, ahogy csak erejéből tellett, míg áldozatát minden ereje el nem hagyta, és karja erőtlenül nem zuhant az ágyra. Ujjaival még utoljára görcsösen a levegőbe markolt, aztán nem mozdult többé. A férj tehetetlenül nézte ezt a néma, fekete-fehér előadást. Nézte, ahogy a koldus letépkedi a maradék ruhát is felesége testéről, nézte, ahogy maga is megszabadul zsíros ingétől…aztán…szakadás. A következő pillanatban már csak a felesége ruhátlan teste hevert az ágyon, arccal előre. Körülötte vérrel pettyezett, gyűrött lepedő tekergett. Mintha csak szemérmesen elrejteni próbálná úrnője csupasz testét.
Vége. A hálószoba körvonalai összemosódtak, a kép világosszürke, lomhán kavargó körré állt össze, majd ponttá szűkült, míg végül mindenre ráhullt a feketeség. A megtört férfit valami lassan kifelé húzta a „kútból.” Újra a csavargó szürke szemei bámultak vissza rá, ugyanazzal a hideg közönnyel, amivel az előbb. Még mindig vigyorgott.
A férj elkerekedett szemmel nézte, ahogy a gyerek csodálkozik rá egy ritka állatra a cirkuszban. Végül lesütötte a szemét, és erőtlenül sarkon fordult. Hányingere volt, forgott vele a szoba. Még mindig szürkének látott mindent. Szürkék voltak az asztalon sorakozó üvegcsékben a folyadékok, a gyertyák fénye szürkén táncolt a falakon.
A szolgák eközben a kínzóasztalhoz vonszolták a csavargót, és nagy nehezen megbilincselték. Nyakára szíjazták a nyakörvet is, majd szó nélkül, szinte ünnepélyesen, kivonultak a helyiségből. A koldus a fogát villogtatta. Széles, elégedett vigyorral fúrta tekintetét a férj hátába. Ő lehorgasztott fejjel, megsemmisülten állt, a földet bámulta.
– Úgysem tehet ellene semmit! Nem támaszthatja fel! – lökte oda, visszataszító, alkoholtól és cigarettától rekedté vált hangján.
A férfi erre felemelte a fejét, kínzó lassúsággal fordult hátra, és emelte rá tekintetét.
– Nem. – válaszolta végül szinte suttogva; hangjában azzal a fajta, eszelős nyugalommal, ami halálra rémisztette a csavargót. Majd minden átmenet nélkül, halkan egy dalt kezdett énekelni:
– „Repüljünk hát kedvesem, el ebből a világból. Lelkünk összefonva száll az ismeretlen felé. De nem félek, mert velem vagy, s fogod kezem.” Ismeri? – kérdezte szórakozottan téblábolva a szobában.
– Nem. – jött a meglepett válasz.
Az úr végtelen szomorúsággal a hangjában, leszegett fejjel, szinte suttogta:
– Hogyan is ismerné… Ez volt a kedvence. – mondta, inkább saját magának, mint a megkötözött koldusnak. Ekkor megállt a kínzóasztallal szemközti fal előtt, és egy kis, lapos, fémdobozt húzott elő a zsebéből. Ráérősen kipattintotta. Néhány szál cigaretta sorakozott benne. Kihúzott egyet, gondosan visszazárta a dobozkát, majd rágyújtott az egyik gyertya lángjánál. Hosszan, csukott szemmel szívott bele a cigarettába. Élvezte, ahogy a jól ismert íz kitölti az érzékszerveit, és legomolyog a tüdejébe. Élvezettel fújta ki a füstöt, mintha megkönnyebbült volna tőle.
– Négy hónapja nem gyújtottam rá. A feleségem ki nem állhatta. – kezdte csevegő hangnemben, mintha csak egy régi barátjával beszélgetne. Halványan elmosolyodott. – De titokban mindig tartok a zsebemben néhány szálat. Valahogy…- folytatta, és láthatóan gondolkodóba esett. – …megnyugtat a tudat, hogy, ha akarom, bármikor elővehetem és rágyújthatok.
A csavargó egyre nyugtalanabbá vált. Most már komolyan megijedt.
– Mi közöm nekem ehhez? – vetette oda, magára erőltetett határozottsággal; ám a férfi, mintha meg sem hallotta volna, folytatta a maga monológját: – El tudja képzelni, mit jelent egy dohányosnak, hosszú hónapok után, újra beleszívni egy cigarettába? Maga a megváltás… – sóhajtott fel élvezettel, és újabb adag füstöt fújt ki.
A sovány, leláncolt férfin pánik lett úrrá. Hirtelen, mint a partra vetődött hal, vadul csapkodni kezdte testét az asztalhoz, láncai fülsértően csattogtak, mellkasa zihált a rongyos ing alatt:
– Mi a fene ez?! Mi akar velem csinálni?! Most egyáltalán, akar valamit vagy nem?!
Az úr odasétált, majd megállt, olyan közel a férfihez, hogy csak centiméterek választották el kettőjüket egymástól. Ráérősen szívott még egyet a cigarettája csonkjából, és a koldus arcába fújta a füstöt. Az köhögni kezdett, de a száját nem merte kinyitni közben, mert komolyan attól tartott, hogy fogva tartója hirtelen megvadul, és lenyomja a torkán a csikket, vagy valami más szörnyűséget követne el. A férfi azonban nem mozdult. Hosszú másodpercekig állt így, az arcát fürkészve. A csavargó úgy érezte, mintha minden erőt kiszívnának belőle.
– Megölted a feleségemet. – szólalt meg az úr végre, de a csavargónak egy pillanatra úgy tűnt, csak a fejében hallja ezeket a szavakat. A szavak elviselhetetlenül csörömpöltek az agyában, mint amikor a konyhában leszakad az edényeket tartó állvány, és az összes edény egyszerre zuhan a padlóra. – Ezt nem úszod meg…te senkiházi…- az úr szája olyan közel volt az övéhez, hogy akár meg is csókolhatta volna, ha akarja. Furcsa egy gondolat volt, főleg jelen helyzetében. Mégis röhögni támadt volna kedve. Virágos jókedve azonban hamar égő fájdalommá változott. Az úr ugyanis a hasán nyomta el cigarettája maradékát. A koldus arca eltorzult. Felnyögött. – Eresszen el!! – ordította kétségbeesetten.
– Azonban… – emelte fel a hangját az úr. – …túl sokat ficánkol, kedves uram. Meg kell kérnem, hogy maradjon nyugton. – Mi van…?! – üvöltött tovább a koldus, és eszeveszetten rázta a láncait. – Ahogy gondolja. – szólt a nyugodt hang a háta mögül, és a csavargó nem láthatta, de egy hosszú csavart vett fel az egyik, földön heverő kupacból. Leemelt egy díszes csavarhúzót a falról, és valahol a koldus lapockája környékén, elkezdte az asztal hátuljába fúrni. A fa halkan megnyikordult egy-egy tekerésnél. Másodpercekig csak ez a hang töltötte be a szobát. A kézzel készült, hosszú fém csavar végül átdöfte a fát, és az asztalhoz láncolt férfi húsába vájt. Az felüvöltött.
– Mit művel?! – kiáltotta fájdalmasan, és megpróbált előre hajolni, kitérni a fém útjából. Láncai azonban túlságosan rövidek voltak, a csavar viszont elég hosszú ahhoz, hogy ilyen helyzetben is elérje. Milliméterről milliméterre fúrta magát a húsba a fém, míg végül csontot ért, majd alig hallható nyikordulással a lapockacsonton is átfúrta magát. A csavar körül vér buggyant elő, és kis patakokban csordogált lefelé. A koldus üvöltése visszhangot vert a pincébe vezető folyosón. Kétségbeesetten próbált szabadulni, azonban minél jobban rángatózott, annál fájdalmasabb volt. Így végül feladta, fájdalmas nyögések közepette visszahanyatlott, és nyugton maradt.
Az úr nem szólt semmit. Amikor az egyik csavarral végzett, újat vett elő és folytatta a műveletet. Végül is három csavarral „rögzítette” felesége gyilkosát a kínzóasztalhoz. Kettőt a lapockáiba, egyet a derekába. Amikor végzett, megtörölte a csavarhúzót, igazán művészileg kidolgozott darab volt, a nyele faragásokkal gazdagon díszítve, és gondosan visszaakasztotta a helyére; egy kalapács és egy véső közé. A koldus sűrűn kapkodta a levegőt, de már nem ordított, és nem rázta a láncait.
Az úr ezután a helyiség közepén álló, üvegekkel teli asztalhoz sétált. Megállt, háttal a kínzóasztalnak, levette a zakóját, és az asztal egyik szabad sarkára terítette. Komótosan kigombolta mellénye gombjait, levette, és a zakójára hajtotta. Kibontotta a nyakkendőjét is, összehajtogatta, majd a kupac tetejére tette. Ezután nyakánál kigombolta az inge felső gombját. Kivette a mandzsetta gombjait, gondosan összetűzte őket, és azt is az asztal sarkára helyezte. Miután mindezzel megvolt, arca elé emelte bal kezét és hosszasan nézte. Láthatóan gondolkodóba esett. Az asztalon álló ötágú gyertyatartón a gyertyák lángja táncot járt a falakon függő szerszámok árnyékaival. Ijesztő csend hullt a szobára. A csavargó fájdalmas szuszogása is alábbhagyott. Igyekezett mozdulatlan maradni, akkor nem fájt annyira a háta. Az úr leeresztette a kezét, néhány másodpercig még komoran álldogált az asztal mellett, végül rászánta magát, és levette a karikagyűrűjét is. Nem akarta bemocskolni. A mandzsetták mellé helyezte, az öreg asztal sarkára, és halkan sóhajtott egyet. Felgyűrte az inge ujját, azután a koldushoz fordult. Az végtelen gyűlölettel méregette.
– Az a kis ribanc még csak meg se’ érte a fáradságot. – vágta oda dacosan, pajzán vigyorral a képén.
Az úr hirtelen felindulásában odarohant és arcul akarta vágni. Kezét ökölbe szorította, körmei kis, vérző, félhold alakú sebeket vájtak a tenyerébe. Karját hirtelen emelte fel, épp a csavargó arca előtt, de a mozdulat felénél megállt. A koldus becsukott szemmel várta az ütést, de mivel nem történt semmi, hunyorogva, kikukucskált szempillái között. Az úr elkerekedett szemmel bámulta, mellkasa zihált. Szeméből sütött a fájdalom. Lassan leengedte a karját, és hátrébb lépett egy lépést. Egy váratlan mozdulattal rátaposott a kínzóasztal lábánál lévő kallantyúra, amitől az egyszerre hátrabillent, és vízszintes helyzetbe állt. Mielőtt azonban megállapodott volna, még kétszer visszapattant, alaposan megmozgatva a koldus testében lévő csavarokat. A csavargó felüvöltött, bár maga sem tudta, ijedségében vagy fájdalmában-e.
– Szóval…keményen szereted, ha? – kérdezte az úr jegesen, egyértelműen a feleségén tett erőszakra utalva. Választ nem várva, sarkon fordult és a falakon függő szerszámokat kezdte fürkészni. Rövid nézelődés után, végül is egy fa husángot vett a kezébe, ami eddig az egyik falnak támaszkodott, négy-öt másik társával együtt. A koldushoz sétált, és megállt a lábánál.
– Nos, akkor hol kezdjük? – kérdezte halkan, de fenyegetően. – Azt mondják, a test egyik legérzékenyebb része a térd. – folytatta, miközben lassan körül járta az asztalon fekvőt, finoman végighúzva a husángot a testén. Amikor az arcához ért, a csavargó, amennyire a nyakörv engedte, dühösen elrántotta a fejét. Mikor az úr körbe ért, megint a lábaknál állapodott meg.
– Ön mit gondol? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét, tettetett érdeklődéssel. A koldus nem válaszolt. Kerek szemekkel bámult, arcába lógó, zsíros haja függönye mögül.
– Akkor, talán próbáljuk ki. – mondta végül az úr, és feje fölé lendítette a fadarabot, majd teljes erejével rávágott a koldus bal térdére. A csavargó felordított, szinte sikoltott fájdalmában. Térdén a nadrágot pirosra festette a vér. Minden pillanattal, egyre jobban átáztatta, mind kövérebb foltot hagyva. Az úr kezéből ekkor hirtelen kiesett a husáng, mintha villámcsapás érte volna. Mintha egyszeriben rádöbbent volna, mit tett, és megijedt volna saját magától. Elkerekedett szemmel hátrálni kezdett a kínjában fejét ide-oda forgató koldustól. Az ingére pillantott. Néhány apró vércsepp virított rajta. Egy darabig zavartan nézte a vergődő férfit, majd szemére, mintha fátyol hullt volna, hirtelen minden érzés kihunyt belőle. Üres tekintettel, szinte érdeklődéssel figyelte tovább áldozatát, majd, mint, aki egyszeriben megunta a látványt, hátat fordított. Elsétált a szoba közepén terpeszkedő asztalig, és rágyújtott. Élvezettel szívta be a füstöt, a cigaretta már-már vidáman parázslott a kezében. Csak állt, háttal felesége gyilkosának, és hallgatta az üvöltését. Fátyolos tekintettel bámulta az előtte gomolygó, narancsban úszó levegőt.
A koldus jajveszékelése lassan alább hagyott. Már nem volt olyan éles a fájdalom, csak a szűnni nem akaró, erős lüktetést érezte a térdében. Az úr, a csendre felocsúdva, hátrapillantott. Kicsit még várt, hallgatózott, aztán a csavargóhoz lépett. Szemügyre vette átnedvesedett nadrágja alól furcsán kitüremkedő térdét. A cigaretta ekkorra majdnem teljesen leégett. Szívott belőle még egy utolsót, majd a hamut a férfi térdére pöckölte. A koldus felnyögött. Vadul lüktető lába még ezt a jelentéktelennek tűnő nyomást is megérezte. Az úr közelebb lépett. Fölé hajolt. Egészen közel az arcához, mélyen a szemébe nézett.
– Megdöglessz. – suttogta eltorzult arccal. Ezután méltóságteljesen felegyenesedett, visszalépett a koldus sérült térdéhez és elnyomta rajta a cigaretta csonkját. A férfi újra felordított. Az éles fájdalom ott lüktetett egész testében. Szeretett volna előre görnyedni, de a csavarok nem engedték, így mozdulatlanul, csak a fejét rángatva üvöltött. Az úr elégedetten szemlélte művét, akár egy szobrász, aki frissen elkészült munkáját csodálja.
– Ő nagyon…érzékeny ember volt. – fordított hátat váratlan nyugodtsággal a hangjában. Elgondolkodva folytatta:
– Szerette a kifinomultságot, mindig nagyon odafigyelt a részletekre. Nem szeretett elsietni semmit. A zenében átélt minden hangot, élvezte a bor illatát…zamatát, átélt minden…- itt mintha elcsuklott volna a hangja, suttogva folytatta. – …érintést. Ekkor szemében ismét fellobbant a gyűlölet, hirtelen hátra fordult és rátaposott a kínzóasztal kallantyújára. Az asztal megnyikordult és egy pillanat alatt újra álló helyzetbe billent. Ezzel a csavargó teljes testsúlya a lábaira nehezedett. Bal térde megroggyant és újra vér buggyant elő a sebből. A csavarok is megmozdultak a testében, fejüket vörösre festette a vér, a kínzóasztal alján. A koldus tehetetlenül üvöltött, száját akkorára nyitotta, hogy a külső szemlélő azt hihette, menten ketté reped az állkapcsa. Izmai görcsbe rándultak, kétségbeesetten próbálta ép lábára helyezni testének tömegét.
Az úr odaugrott áldozatához, és megragadta mocskos gallérjánál fogva.
– Élvezted?! Amikor fojtogattad?! Élvezted, ahogy kiszorítasz belőle minden életet?! – ordította. – Hát akkor…most meglátjuk, ezt mennyire élvezed! – folytatta magából kikelve. Dühtől reszkető kézzel kioldotta a koldus nyakörvét, de csak azért, hogy azonnal még szorosabbra húzhassa. A leláncolt férfi fuldoklott, levegő után kapkodott. Nyaka megfeszült, vénái megdagadtak. Minden erejével próbált nyugalmat erőltetni magára, mert tudta, ha pánikba esik, biztosan megfullad. Igyekezett egyenletesen venni a levegőt. Be, ki, be, ki…
Eközben az úr a kínzóasztal háta mögé lépett, megállt, egészen közel hozzá, és a koldus füléhez hajolt. Suttogva beszélt, szinte sziszegett a fogai között:
– Milyen érzés volt, ha? Élvezted, ugye? Ahogy próbál menekülni. Felizgatott, hogy fél tőled, igaz? Kívántad őt. – ekkor elélépett és megállt a koldussal szemben. Az résnyire nyitott szemmel, félig kábultan nézett rá. Szája nyitva, hogy könnyebben kapjon levegőt.
– Csak az állat nem tudja megtartóztatni magát. – sziszegte az úr, egészen közel hajolva az arcához. – Ez vagy te. Egy állat. Egy koszos kutya. És így is fogok bánni veled. – megvetően nézett végig rajta. Szeme szikrákat szórt, arca grimaszra rándult. – Undorodom tőled.
A leláncolt férfi csak bámult maga elé, várta, hogy valamennyire enyhüljön a fájdalom a testében. Az úr eközben az üvegekkel teli asztalhoz sétált. Nehézkesen nekitámaszkodott és rágyújtott egy újabb szál cigarettára. Forgott vele a szoba, úgy érezte, megbolondul. Alig kapott levegőt, amin a cigaretta füst sem segített sokat. Inge itt-ott izzadtan tapadt testéhez, haja a szemébe lógott. Úgy érezte, megfojtja ez a kamra, ez a gomolygó félhomály, a koldusból áradó vérrel keveredett, alkoholos, mosdatlan bűz. A nehéz levegő szinte a mellkasára ült. Szerette volna feltépni az ajtót és kirohanni a szabadba, de nem tette. Gépiesen szívta a cigarettát és igyekezett tekintetét egy pontba fókuszálni, hogy legalább a szédülés alább hagyjon. Közben láncok halk csörgésére lett figyelmes. Fülét a hang irányába fordította, de nem nézett hátra. A koldus mocorgott a háta mögött. Mondani akart valamit, de kiszáradt a szája.
– Nem…nem bántam meg…semmit… – nyögte ki végül, alig hallhatóan. – Öljön csak…meg…ha…akar. De én akkor se’…bánok meg…semmit. – hangja meggyötört volt, de még mindig áradt belőle a dac és a megvetés. Úgy tűnt, nem lehet megtörni. – Nem hódolok be…egy ilyen…gazdag…seggfejnek…mint maga. – tette hozzá, csak hogy rá tegyen egy lapáttal. Az úr elpöckölte félig elszívott cigarettáját. Máskor sosem tett volna ilyet, de most nem érdekelte. Dühösen fújta ki a levegőt, ajka remegett, mégis nyugalmat erőltetett magára. Igyekezett a lehető legkimértebben reagálni:
– Ön túl sokat beszél, uram.
– Hát, hallgatasson el. – jött a válasz.
Az úr őszintén csodálkozott, hogy a koldus még ebben az állapotban is képes megőrizni ezt a visszataszítóan fennhéjázó, tiszteletlen, provokatív stílust. Halványan elmosolyodott és az üvegcsés asztalhoz fordult.
– Tudja, néha vegyszerekkel kísérletezem. A szőlőn sok a kártevő. Valahogy védekezni kell ellenük. – vette elő csevegő stílusát, miközben kihúzta az egyik üres üvegcséből a parafa dugót, majd elmélyülten folytatta, miközben különféle folyadékokat méricskélt: – Vigyázni kell…a koncentrációra. Ne legyen…se túl híg…- óvatosan összeöntött kétféle folyadékot. – …se túl tömény. – a keverékhez öntött még valamit, majd egy szívócsővel alaposan összekeverte az elegyet. – Különben még kárt tehet a szőlőben. Többet árthat, mint használ. – fejezte be végül a gondolatot. A szívópálcával felszippantotta a keveréket, épp, csak egy kicsi maradt a pohár alján. A cső szájáról gondosan felitatta az egyik kikészített kendővel az esetlegesen ott maradt cseppeket és egy gyors mozdulattal megfordult. Félelmetes vigyor ült ki az arcára, de hangja továbbra is nyugodt maradt. Mintegy tájékoztató jelleggel közölte:
– A sav ugyanis csúnyán kimarja a szöveteket.
A koldus szemei elkerekedtek. Az úr odalépett hozzá. A csavargó ösztönösen próbálta elhúzni a fejét, de a nyakörv túl szoros volt, alig tudott mozogni. A térde is lüktetett, teljes testsúlyát a jobb lábára helyezve állt eddig, a kínzóasztal lábtartóján, de már úgy zsibbadt a lába, hogy alig érezte. Az úr a koldus ajkaihoz emelte a szívócsőben lévő sárgás keveréket, majd a cső végét bedugta a szájába. A csavargó összeszorította a fogait, állkapcsát megmerevítette. Az úr azonban nem erőltette. Néhány cseppet a koldus ajkára engedett a folyadékból, amitől szinte azonnal kisebesedett a bőre. A férfi felüvöltött, mire az úr még több oldatot csepegtetett, most már a nyelvére. A keverék hamarosan a húsig kimarta a bőrt. Az úr mélységes nyugalommal és őszinte érdeklődéssel szemlélte tettének következményét. Egy legördülni készülő, kövér cseppet gondosan letörölt a koldus szája széléről, ahogy egy anya törli meg maszatos gyermeke arcát. A folyadék az ő bőrét is marni kezdte, ám inkább élvezettel, mintsem fájdalmasan szisszent fel. Érzéketlen tekintettel figyelte a koldust, miközben ujjával lassan szétmorzsolta a cseppet, még jobban bőrébe dörzsölve ezzel a maró folyadékot. Ekkor váratlanul újra rátaposott az asztal kioldó karjára, és a kínzóasztal nagy csattanással vízszintes helyzetbe zuhant. Visszasétált az üvegcsés asztalhoz, letette a folyadékkal már csak félig tele pálcát, és szemügyre vette sérült kezét. Hüvelyk és középső ujját véresre marta a savas oldat, mégsem érzett fájdalmat. Egy darabig csak állt az öreg asztal fölött és nézte, ahogy a keverék egyre mélyebben beeszi magát a húsába.
Megint szédülni kezdett. Hirtelen, azaz érzése támadt, hogy valaki más is van a szobában. Mintha figyelnék őt. Felpillantott. A szögre akasztott szerszámokkal teli falak hullámzani látszottak, a tér mintha megcsavarodott volna. A koldus felé nézett. A kínzóasztal, amin feküdt, őrült gyorsasággal távolodott, a mögötte lévő fallal együtt; bizarr folyosót alkotva. A falak elgörbültek, sátortetőként hajlottak egymásba. Az ajtó előtt árnyszerű, emberforma valami derengett, lebegett a sűrű levegőben, akár a tojás a sós vízben.
„Katt.” Váratlanul, halk, kattanás szerű hangot hallott. Kicsit ahhoz hasonlított, mint, amikor a hegedűn elpattan egy húr. Ám az úr nem találta a forrását, így nem tudta megállapítani, valóságos volt-e a hang vagy csak a fejében hallotta. Ebben a pillanatban, mintha mi sem történt volna, minden visszaállt eredeti helyzetébe. A koldus és a közötte tátongó végeláthatatlan folyosó megszűnt, a falak újra függőleges helyzetben tartották a mennyezetet, az árny is eltűnt az ajtóból.
A csavargó eközben eszméletét vesztve feküdt, most nyitotta csak ki a szemét újra. Nyelve és ajka égett, mintha meggyújtották volna. A csavarok a hátában elviselhetetlenül fájtak, a szoros nyakörvtől alig tudott lélegezni. Bal térdét azonban hidegnek érezte. Mintha jeget raktak volna rá, egészen enyhült a fájdalom; lábát azonban térdtől lefelé egyáltalán nem érezte. Nem tudott beszélni sem. Nyelve és az ínye csupa seb volt, amit még a sűrű nyála is csípett. Borzasztó ízt érzett a szájában. Megpróbált köpni egyet, de csak a szája szélén fojt végig egy kis savas folyadékkal kevert nyál, ami most már ott is marta a bőrét.
Az úr földbe gyökerezve állt, egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Hirtelen olyan idegen lett minden. Olyan érzése volt, mintha kívülről szemlélné saját magát. Látta a testét, amint ott ácsorog a kopott, régi asztalnak támaszkodva, rogyadozó térddel, valaki más vérével összemocskolt, átizzadt ingben, kócosan. Egész testében remegés fogta el. Térdei mind jobban elgyengültek. Szemére fátyol hullt. Valami kúszott felfelé a torkán. Mintha meg akarná fojtani. Elszorult a légcsöve. Hányingere lett, elsötétült a világ. Ekkor zuhant vissza a testébe.
A zokogás olyan erővel tört ki belőle, hogy térdre rogyott. Képtelen volt kontrollálni a magát. Könnyei megállíthatatlanul folytak, úgy érezte, hogy ha nem tesz valamit sürgősen, a szemei is kifolynak gödrükből. De nem tehetett semmit. Már nem rajta múlt. Teste görcsösen rázkódott, a fejét beverte az asztalba, de nem is érezte. Az a valami még mindig a torkában volt, most már nyelni se tudott miatta, levegőt is csak néha volt képes, nagy nehezen a tüdejébe préselni.
Fogalma sem volt, mennyi ideje térdepelt már a földön, amikor váratlanul tehetetlen düh öntötte el. Hirtelen talpra ugrott, és egy megszállott türelmetlenségével fürkészni kezdte a falakat. A szögekre akasztott szerszámok között keresett valamit, ám még maga sem tudta, hogy mit. Feje jobbra-balra, le és fel járt, szemei ide-oda forogtak, de képtelen volt fókuszálni velük. Ekkor az ajtó mellett megpillantotta a csapóvasat. Ezt a vadászok használják. Egy kerekre hajlított, rövid láncban végződő vaspánt, rajta, körben hegyes háromszögek, szintén vasból. A vadászok kiviszik az erdőbe, szétfeszítik, elrejtik a fűben vagy az avar alatt, rögzítik a láncot, az állatok, pedig belelépnek. A csapóvas a lábukra csapódik, fogai belemélyednek a húsba, iszonyú sérülést okozva. Sokszor a lábat is eltörik. Menekülni belőle lehetetlen, hacsak az állat le nem rágja a saját lábát.
Még a nagyapjáé volt. Az öreg sokat járta a környező erdőket a barátaival. Sőt, még külföldön is vadászott néhányszor. Arra már nem emlékezett, pontosan hol. A rengeteg kikészített szarvasbőr, szőrme, agancs, meg miegymás most is a ház szobáit díszíti. Még egy medvebőr is hasal az egyik kandalló előtt.
Gyors mozdulattal leakasztotta a csapóvasat a szögről, a kínzóasztalhoz lépett vele, és óriási csörömpöléssel lehajította a földre. A koldus ijedtében összerezzent. Az úr rátaposott az asztal kallantyújára, mire az álló helyzetbe billent. A csavargó felnyögött. A szemét forgatta. Az úr, mint egy tébolyult, vadul rúgni, taposni kezdte a kínzóasztal lábtartóját. Az azonban nehezen adta meg magát, mire végre letörte a helyéről, zokniját majdnem teljesen eláztatta a vér, ami időközben eltört lábujjából származott. Ő azonban nem érezte sem a fájdalmat, sem a nedvességet a cipőjében. Lehajolt, gyorsan félredobta a fa lábtartó maradványait, majd újra vízszintes helyzetbe döntötte az asztalt. A koldus megint felnyögött. Az úr most szétfeszítette a rozsdás csapóvasat, és a jobb láb alá helyezte; rátaposott az asztal kallantyújára és várta az eredményt. A koldus ismét függőleges helyzetbe emelkedett. Lábtartó híján, azonban teste lejjebb csúszott, egyenesen bele a csapóvas kitátott szájába. Az, egy csattanással, azonnal belemart a koldus jobb bokájába. A férfi felüvöltött, savtól kimart, feldagadt nyelve rothadó húscafatként lógott ki a szájából. Bal térde megroggyant hirtelen ránehezedő testsúlya alatt, így megint vérezni kezdett. Összetört csontjainak darabjai majd’ átszúrták a nadrágját. Az úr egy darabig figyelte a koldust, ahogy levegőért kapkod, nézte, ahogy a lábából kiáramló vér sötét színűre festi a nadrágját, majd tócsába gyűlik alatta. Végül rátaposott a kínzóasztal kallantyújára, és az megint vízszintes helyzetbe ugrott. A csapóvas ott lógott a csavargó bokáján, fájdalmasan tépve a húsát, ahogy súlya lefelé húzta.
Az úr elővette zsebéből a kis fém, cigarettás dobozkát, kivett egy szálat, és ráérősen meggyújtotta, az egyik majdnem teljesen leégett gyertyánál. Megfordult és körbe-körbe sétálni kezdett a szobában, olyan élvezettel hallgatva a koldus üvöltését, mintha csak egy figyelemre méltó zongoradarabot hallgatna. Képek villogtak a szeme előtt. Egy kép a feleségéről, ahogy zongorázik, miközben az ablakon át sárga nyalábokban süt be a tavaszi Nap. Egy, ahogy egy hűvös téli estén a kandalló előtt üldögélve koccintanak az újborral. Aztán egy másik, amikor egyszer mindketten beálltak a szőlőt szüretelő munkások közé. Az asszony fehér kendője alól kibomlott egy hajtincs, és az arcába hullott. Csuklójával arrébb söpörte, de hiába, újra és újra visszafújta a könnyű, őszi szellő. Nevetve egymásra néztek, majd a nő lekapta a kendőt és nekiállt fodrászkodni. Az úr erre incselkedni kezdett, hogy dolgozzon, a szőlőnek úgyis mindegy, hogy áll a haja.
Hirtelen furcsa csend borult a helyiségre. Egyszerre megszűnt a csavargó jajveszékelése. Még a saját lélegzetét se hallotta, ahogy nagyot szippantva a cigarettából, kifújja annak füstjét. Mintha megsüketült volna. Leengedte a cigarettát és körbenézett. A levegő szinte kocsonyás volt, a szobát bevilágító gyertyákból mostanra megmaradt csonkok úgy pislákoltak, akár egy lassított felvételen. Az ajtó felé pillantott. Az előbbi, csuklyás alak megint ott állt. Fekete ruhája földig omlott, testén mégis átszűrődött az ajtó körvonala. A falakról lógó megannyi szerszám árnyéka, mint egy lidérces álomban, hirtelen mind megnyúlt, majd, mint táncosok egy óriási táncteremben, egyszerre, fordultak egyet tengelyük körül. A csuklyás árny ebben a pillanatban, mint egy árnyék, lassan elszivárgott az ajtó alatti, vékony résen keresztül. Az úr kezéből kiesett a cigaretta, de észre sem vette. Az ajtóhoz futott, feltépte, arra számítva, hogy majd ott áll mögötte a fekete ruhás alak, ám csak a folyosó üres kongása fogadta. A szemközti ajtóhoz lépett, ami a borospincébe nyílt. Nagy, nehéz, robosztus ajtó volt ez is. Lassan nyitotta ki. Boroshordók százai tárultak fel, egymás mellett sorakozva, a falakon égő fáklyák meleg narancs lángjában úszva. A férfi lement a fa lépcsőn, az ajtó halkan becsukódott utána. A pince hosszú volt, az egyik leghosszabb az egész országban. Túlsó végén ipszilon alakban kettéágazott, majd, bár innen nem láthatni, de hosszasan kanyargott a föld alatt, néha újra kettévált, néha háromfelé, hogy aztán az elágazások újra összefuthassanak. Az ipszilon egyik ágából nyílt az egyik kóstoló terem. Plafonig értek az üvegekkel megrakott polcok. De az úr nem ment el odáig. Néhány lépést tett csak előre, és várt. Nem tudta, pontosan, mire, de várt. Nem akarta újra látni a csuklyás alakot, azt sem tudta, a képzelete játszott-e vele vagy valóság volt, amit látott. Amióta hallotta azt a halk kattanást, minden olyan furcsán zavaros volt. Fogalma sem volt, mi történik vele. Csak várt és hallgatózott. A csend szinte sikoltott. Süketen állt a levegő, a fáklyák hangtalanul lobogtak fali tartóikban. A férfi újabb néhány lépést tett előre. A boroshordók óriási bogarakként ültek sorban a helyükön, mint valami bizarr testőrség. Félkör alakú árnyékuk megannyi feneketlen kútként tátogott előttük. Az úr igyekezett elkerülni őket.
Ekkor a „kutak” is fordultak egyet a tengelyük körül. Egy pillanat alatt, kecsesen, szemérmesen körbejárták hordóikat, mint báli táncban fiatal leány az udvarlóját, azután visszatértek eredeti helyzetükbe. Az ipszilon alakú folyosó egyik ágából ekkor sikoltás hallatszott. Egy nő sikolya. Távolinak tűnt, mintha mérföldekről verődne vissza. A férfi visszafojtottan a lélegzetét. Nem mert közelebb lépni.
Hosszú, fekete árnyék kúszott be lassan a látóterébe. Egyre csak folyt a kőpadlón, akár a kiömlött piszkos víz, egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt, de hozzátartozó test nem követte. Mintha az árnyék önmagában létezne. Az úr pupillái kitágultak, szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Az árnyék felpúposodott és egy alak kezdett formát ölteni belőle. Egy sűrűn gomolygó füstszerű, fekete, csuklyás alak. A férfit a lidércekre emlékeztette gyerekkori álmaiból. Arcát nem láthatta, mert hosszan lelógó kapucnit viselt, de tudta, hogy őt nézi. Ekkor a levegőt újra velőtrázó sikoly repesztette ketté. Ő volt az. A csuklyás alak sikoltott. A lidérc közelebb suhant hozzá. Ruhája kísértetiesen szállt utána, szinte úszott a levegőben. Közben egyre csak sikoltozott. A férfi egész testében beleremegett. Az árny lassan közeledett. Az úr szeretett volna elfutni, de megbénult lábai, és őrjítő kíváncsisága nem engedte. Egyetlen lépést volt képes csak megtenni hátrafelé. Az alak úgy tűnt, keresztülsuhan a testén, de az utolsó pillanatban megállt. Egészen közel állt a férfihoz, aki most látta csak, mennyivel magasabb nála. Az árny ekkor lehajolt, és az arcába nézett. A felesége volt az. Arca hamuszürke, egészen áttetsző. Jobb szeme alatt csúnya bevérzés éktelenkedett, szája sarkában odaszáradt vér feketéllett. Nyakán ütések nyomai, ajkán harapásoké. Haja kifakult, néhány tincs kócosan hullott az arcába. Mélyen belenézett férje szemébe, ám pillantása kifejezéstelen maradt. Az úrnak azaz érzése támadt, hogy talán nem is látja őt.
Az alak füstszerű teste ekkor megnyúlt, és akár egy bizarr, fekete kígyó, köbe-körbe tekergett a férfi körül. Az úr ide-oda kapkodta a fejét, megpróbált szabadulni a körből, amit felesége árnyteste rajzolt köré, de képtelen volt. A kísértet arcát szinte a férfiéra tapasztotta. Bárhová is nézett, mindig abba a szürkéskék arcba ütközött. A nő újra felsikoltott. Alsó állkapcsa a térdéig nyúlt, ijesztően eltorzítva vonásait. A férfi felüvöltött. Az árny csak tekergett körülötte, sötét ruhájának széle néha átsuhant a ruháin és a testén.
A lidérc most az egyik hordóhoz szorította a rémült férfit, aki megbotlott és hanyatt vágódott. A hátát, amennyire csak tudta, a hordónak támasztotta, legszívesebben belebújt volna. Feloldódott volna, csak szabadulhasson ebből a rémálomból. A sikoly mindent betöltött. Mintha a falak is együtt sikoltottak volna az árnnyal. A nőalak lehajolt, egészen mélyre, férje arcához, teste szinte kettétört. Üres tekintettel a férfi szemébe bámult, ruhája ujjából előbújtatta szürke kezeit, és az úr felé nyúlt. A fájdalmas, velőtrázó sikoly még mindig nem maradt abba. A férfi és felesége arcát már csupán néhány milliméter választotta el egymástól. Az úr attól tartott, hogy a lidérc leharapja a fejét. Úgy érezte, beszakad a dobhártyája. Ám, amikor már a sikoly elviselhetetlen volt, amikor már belülről feszítette a koponyáját, és úgy érezte, széthasad a feje, hirtelen mindennek vége szakadt. A lidérc füstté vált, mintha soha nem is létezett volna. A pincére tonnás súllyal zuhant a hirtelen csend. A férfi egy darabig sápadtan meredt maga elé, majd félve körbepillantott. A hordók csendben emésztették tartalmukat, a fáklyák narancssárgán lobogtak, kellemes melegséggel töltve be a folyosót.
A férfi lassan feltápászkodott, még egyszer körülnézett, de semmi. A képzelete játszott volna vele? Vagy egyszerűen csak elaludt, és álom lett volna az egész? Nem tudta eldönteni. Túl valóságos volt. Egész testében remegett, inge egészen átnedvesedett. Ahogy lábra állt, éles fájdalom nyilallt keresztül egész testén. Bal lábának törött lábujja iszonyúan lüktetett. Most vette csak észre. Zoknija csurom vér volt. Fogalma sem volt, mikor sebesülhetett meg, ahogy arról is csak emlékfoszlányai voltak, mi történt, miután idehozták a koldust. Arra még emlékezett, hogy odacsavarozta a kínzóasztalhoz és arra is, hogy valami mérget kevert, amit meg akart itatni vele. És aztán? Valami kattant, de nem jött rá a forrására, ez is rémlett. De hogy került ide? És mióta van itt? Fogalma sem volt róla.
A lépcsőhöz sántikált, nagy nehezen megmászta a négy fokot, ami a pinceajtóig vezetett, és visszament a kamrába. A gyertyák többsége már leégett. Viasz és enyhe füst szag csapta meg, ahogy belépett. A homály mélyén ott feküdt a koldus, a vízszintesre állított kínzóasztalon, lábán a rozsdás csapóvassal. Az úr nem emlékezett a csapóvasra. Az asztal lábtartója is eltűnt, az egyik sarokban pillantotta meg, összetörve.
A koldushoz sétált. Még ebben a félhomályban is látszott, hogy a szája csúnyán megégett, valami folyadéktól. Az úr érezte a kén szagát. Ekkor vette észre a saját ujjain is a tátongó sebeket.
A koldus nem lélegzett. Csend volt. Tökéletes csend. Az úr valahogy élvezte ezt a csendet. Egyszerre megnyugodott tőle. A helyiség közepén álló asztalhoz sétált, amin a zakóját és a mellényét is hagyta. Egy ágas-bogas gyertyatartón még három szál gyertya csonkja pislákolt. A férfi ujjaival végigsimította a gyertyatartó oldalát. Gyönyörű darab volt. Művészien megmunkált, antik darab. Élvezte, ahogy ujjbegyei végigsiklanak a díszítés részletein, majd egy mozdulattal feldöntötte, egyenesen az asztalon sorakozó üvegek közé. Azok éles csörömpöléssel törtek össze, a bennük lévő folyadék azonnal lángra kapott. De az úr nem hallotta az üvegek csörömpölését. Nem hallott semmit. Nyugodt volt. Úgy érezte, most már minden rendben lesz. Úgy érezte, most tökéletes minden. Kisétált a szobából és bezárta az ajtót. Felsétált a folyosón, a falak megkondultak lépéseinek zajától. Lassan füst töltötte be a teret.
Kilépett a szabadba, és megkerülte a házat. Hajnalodott. A horizonton vékony sárga csík jelezte a nappal és az éjszaka határát. Hűvös, tiszta idő volt, az égen még fényesen ragyogtak a csillagok. Egy könnyű szellő belekapott az ingébe és hosszasan eljátszott annak szegélyével.
Belépett a házba. A komornyik már talpon volt, éppen az előszobán sietett keresztül, a maga fontoskodó stílusában, de amint megpillantotta gazdáját, lábai földbe gyökereztek. Soha nem látta még ilyen állapotban. És az inge…véres. Észrevette a bal kezének ujjain tátongó, mart sebeket is. A komornyik láttán az úr is megtorpant. Egy darabig csak nézték egymást, végül a komornyik törte meg a csendet:
-Uram? – mondta szolgálatkészen, igyekezvén a lehető legfeltűnőbben felvinni a hangsúlyt a szó végén, jelezvén, hogy hiányos öltözéke és szokatlanul zilált megjelenése magyarázatot kíván. A szó azonban egészen távolról recsegett az úr fülében, mintha egy másik dimenzióból jött volna. Mint, aki meg sem hallotta a kérdést, ijesztően kifejezéstelen tekintettel, továbbra is csak a kettejük közötti homályt bámulta. Jó néhány másodpercnek kellett eltelnie így, mire felocsúdott.
– Tűz van. – mondta végül, színtelenül. Ekkor már valóban érezni lehetett a füstszagot a házban. – Mondja meg a többieknek, hogy hagyják el a házat. – folytatta, majd választ nem várva, felsétált az emeletre. Bement a hálószobába és lefeküdt az ágyra.
A komornyik óriási lármát csapva ébresztett mindenkit, és terelt kifelé az ajtón. A füstszag minden pillanattal erősebb lett, a levegő szürkén gomolygott a ház minden helyiségében. Már a ropogást is hallani lehetett, mire a személyzet minden tagja kimenekült a házból.
Lángra kaptak a függönyök, majd a bútorok is, és az ajtók. A tükrök és az üvegből készült tárgyak hangos csattanással pattantak el a mind nagyobb forróságtól. A tűz ropogva kúszott fel a lépcsőn. A korlátból darabok szakadtak le, és hulltak alá, beleveszve a lángokba. Hamarosan a tető is lángra kapott és kitörtek az ablakok. A cselédek jajveszékelve nézték, ahogy a gyönyörű, hatalmas épület lassan hamvaiba omlik.
Az ágynemű tiszta volt, jó illatú és kellemesen puha. Mélyen beszívta az illatát. Földöntúli nyugalom árasztotta el, úgy érezte, feloldódik. Bal kezét a homlokára tette, szemét lehunyta. Nem is nyitotta ki többet.