vörösborban pácolva, paradicsomos-tejfölös mártással megbolondítva,
sütőben avagy készség szerint kemencében sütve.
Eleinte arra gondoltam, a recept és az irodalom oly nehezen összeilleszthető dolog. Ha az ember főz, nem lírázik — egyébként sem vállalkoznék versbe foglalni, miként is készülnek az étkek, e dicsőséget meghagyom Cyranónak és a párbajnak —, s azt is nehezen viseli, ha a pontos utasításokat amolyan körmondatok helyettesítik. E kezdeti nehézséget enyhítendő, kedves olvasó, ki együtt főzöl most velem, végy három és féldeci bort, ahogy az Hamvas Bélánál „A bor filozófiájában” írva vagyon és öntsd le egy huzatra a torkodon. Addig ne is törődj velem. A dolog megvár, nem rohan el. Mindebből láthatod, egyszerű filozófiája lesz közös kirándulásunknak a szakácsművészetek honába: a ténykedésünket kezdjük mindjárt önmagunk kellemes hangulatba ringatásával. Ha ezzel megvolnánk, nézzük miből élünk.
A cím elárul néhány dolgot. Sültet fogunk készíteni, majd tejfölös-paradicsomos mártással locsoljuk meg. Ha valaki kedvet érez hozzá, hogy velem tartson, sejtheti, mily bűnre adnánk a fejünket, ha egyszer az erény útjáról letérnénk. A Nagy Levintől tudjuk: „A rablógyilkosok csak nyárson és roston sült húsokat készítettek jól, azt is csak egészen angolosan, az orgazdák és besurranó tolvajok specialitása volt a hal. A nagy Levin pontosan tudta, hogy melyik bűnözőnek mihez van talentuma. Igazi tyúklevest és főtt marhahúsokat a zsarolók készítettek, viszont az édes tésztát, habos dolgokat a leánykereskedők és zsebtolvajok tanulták el hamar.” Itt látszik, szorulhatott belénk némi erőszakosság, de vérszomj hál istennek nem, rablógyilkosságba ne fogjunk tehát, mert a húst bizony teljesen átsütjük majd. A mártások terén Levintől sajna nem kapunk eligazítást, de valahol a mártás és a marhahús összekapcsolható, a lelkünk mélyén legalábbis, hol gyermekkorunk vasárnapi ebédjének emlékét őrizzük, melyen általában paradicsommártás kísérte a főtt marhahúst. Így biztosak lehetünk benne, egyszer-kétszer előfordult velünk, hogy öntudatlanul is zsarolásba keveredtünk. Érzelmi zsarolásban persze, mi jobbára csak a párunknak vagy szülénknek tűnt fel — életkorunk és társadalmi beágyazódásunk függvényében —, mi valahogyan elsiklottunk fölötte. De mostanra elég a mellébeszélésből, kezdjünk hozzá a hús elkészítéséhez.
Először is vegyük elő újra a bort. Nem, most ne igyunk belőle. E sok szó szóra mondása így is sejtetni engedi, alaposan megeresztette nyelvünk az eddig elfogyasztott nedű. Ne bánjuk, csak az igazat szóljuk, ha más itóka nem nedvesítette torkunk, de ebből most már elég legyen, mert ha még egy pohárral iszunk, főzni nem fogunk, inkább csak dalolni…
Szóval vegyük kézbe újra a bort. Vörös bor legyen, jó száraz, savas, s legalább egy liternyit öntsünk egy nagyobbacska edénybe, melybe majdan a hús mind elfér. Itt vigyázni kell az adag nagyságára, ha négy személynél többre számítunk, a liter bor is kevés, de négy vacsoravendégre épp elég. Ha sajnáljuk, félre tehetjük a felét jobb időre, de ez esetben keverjünk egy kis borecetet az edénybe, mondjuk úgy egy decinyit. Ha ezzel megvagyunk, jöhetnek a fűszerek. Itt a hús milyensége a kérdés. E módszerrel elsősorban vörös húst készíthetünk, úgy mint őzet, szarvast, szarvasmarhát, kecskét, juhot — rackát esetleg cigáját, de birkát semmi esetre. A birka, disznó, sőt a pulyka és a tik vagy a csirke sem érzi jól magát a tejfölös paradicsomos mártásban, a vörös boros pácról nem is beszélve. Így aztán furcsa, néha kellemetlen ízekkel büntetnek bennünket, ha mégis belerakjuk őket. Lúddal, kacsával már más a helyzet. Azzal kísérletezhetnénk, ám ezek a jószágok amúgy kommunista módra, vörös borban párolt vöröskáposztával készítve oly finomak, s oly különlegesek, hogy én magam nem fojtanám egyiket sem paradicsomos-tejfölös mártásba, ám az ízlésvilágom ne korlátozzon senkit.
Na de térjünk vissza a páchoz. Ha a jószág vén volt már, s csak kegyelemből vágták, vagy erősen érződik rajta a hímekre jellemző szagvilág, ne sajnáljuk se a bort, se az ecetet. Akár emelhetjük az adagot is, s ami a legfontosabb, rakjunk rozmaringot a borba. A rozmaringnak megvagyon az a kellemetes tulajdonsága, hogy mind a szagokat, mind az ízeket elnyomja, különösen, ha megszalad a kezünkben, amikor az ételhez hozzátesszük. Vigyázzunk tehát, épp annyit rakjunk az edénybe, amennyit a szag megkövetel, inkább egy hangyányival kevesebbet, ellenkező esetben teljesen feleslegessé tesszük a további fűszerezést, mert hogy a legínyencebbeken kívül mindenki más csak a rozmaring ízét érzi majd étkünkben.
A páclé ízesítése a továbbiakban a képzeletünkre van bízva. Ki-ki ízlése szerint rakhat bele zöldséget, mely itt magába foglalja a petrezselymet gyökerestül, levelestül, a zellert szintúgy, a répát, a lestyánt. Krumplit felesleges, hacsak nem estünk oly nagy szerelembe, hogy már a páclevet is elsóztuk, rögtön az elején. Ilyenkor, ha nem akarjuk elölről kezdeni a dolgot, a kolompér megmentheti a készülő remekművet. Fűszerként tehetünk még hagymát, és borsot, borókabogyót egészben, esetleg egy kis köményt, ami kellemesen kiegészítheti a rozmaring ízvilágát, különösen, ha a hús jellege megkövetelte a nagyobb mennyiséget. Ha ezzel megvolnánk, összefőzzük a páclevet. Ha csak fűszerekkel ízesítgettük elegendő felrottyantani, ha zöldség is került bele, jobb megfőzni, s ha a zöldséget át is akarjuk menteni a mártásba, ami ugyan nem kötelező, de mint ínycsiklandozó lehetőség felmerülhet, az sem árt, ha szétfőzzük, amennyire csak lehet. Ami utána következik, némi gondolkodást és helyzetfelismerést igényel. Szerencsére, ha nem folytattuk tovább a borozást, mire a páclé összefőtt nyitott elmével állunk a továbbiak előtt. Ha künn hétágra süt a júliusi nap, s kalap nélkül ki se mehetünk az utcára, a páclevet lefedve, s jól kiékelve, hogy fel ne dűljön, le kell engedni a kútba. Aki bérházban lakik, vagy a szennyvizet vezette az egykor, s majdan kincset érő édesvízforrásba, az persze nem teheti meg, de neki sem kell elkeserednie. Engedje tele a mosogatót hideg vízzel, s abba eressze a fazekat. Amikor a pác kellően lehűlt, az edényt be kell tenni a hűtőbe, hogy hideg pácba ázhasson a hús. Ilyenkor akár egy-két napot is hagyhatjuk pihenni szegényt. S persze magunkat is. Egészen más a helyzet, ha tél tábornok uralja a tájat, s künn kemény fagy szorításában vergődik a világ. Ilyenkor a húsokat a forró pácba kell béhelyezni. Ahogy magunkkal tennénk. Hiszen nyáron nekünk is a hűvösben esik jól, s tán a hideg vizet sem vetjük meg annyira, szívesen úszunk a folyókban, s a zuhany alatt sem vágyunk mindig meleg vízre. Ellenben télen a forró fürdő az igazi, s a kellemes fűtött szoba. De ahogyan a vizünk is kihűl, ha sokáig áztatjuk benne magunkat, s a szobánk is lehűl reggelre, ha nem a központ, hanem a cserépkályhánkba saját kezűleg rakott tűz gondoskodik a melegről, úgy a páclének, s a belerakott húsnak is csak meg kell küzdenie a hideggel is. Így hát rakjuk ki az edényt amúgy lobogó forrón, ahogy a húst beleraktuk a tornácra, az erkélyre, avagy az ablakpárkányra, vigyázva persze, hogy kutya-macska ne érje el, s az alant elhaladókra se vethesse rá magát, bár ebben a formájában őkelme nem oly virgonc. Azért csak jobb az óvatosság.
Ha idáig eljutottunk elszámlálhatjuk a hozzávalókat. Kezdjük tehát a páclével: Kell hozzá vörösbor, ha négy személyre méretezzük, úgy másfél liternyi, ebből három és féldecinyi a szakácsba, a többi a pácba. Egy-két decinyi borecet, attól függően mennyire spóroltunk a borral. Kell egy csipetnyi bors, egy kanál só, rozmaring a hús állapotához igazított mértékben. El ne keseredjünk, ha erős lesz a főzet, a másodikra jobban eltaláljuk. Arra vigyázzunk csak, ha a rozmaring eluralkodna az ízeken, bármennyire is fájjon a szívünk érte, csak egy igen kevéske páclevet dolgozzunk össze a mártással. Na de ugorjunk vissza a fűszerekhez. Jöhet még egy kis borókabogyó — egészben persze, ha csak nem szeretjük a Jint vagy a Borovičkát, mert akkor a rozmaringot kiválthatjuk jó sok borókával is. Akkor viszont célszerű megőrölni, mielőtt pácba kevernénk. Ha ezzel megvagyunk, úgy kell felönteni a páclét vízzel, hogy a húst ellepje. Arra vigyázzunk, hogy ha a pácnak több mint a fele vízzé lenne, pótolni kell vagy a bort, vagy a borecetet.
Ha zöldséget is kívánunk a pácba, akkor beletehetjük a fent írtakat, a fent írtak szerint. Sőt, kísérletezhetünk is céklával példának okáért, de ezért mi már innen felelősséget vállalni nem tudunk. A kelkáposzta viszont alapfokon jó ötlet lehet, de ilyesmi általában csak akkor fordul meg a fejünkben, ha legalább annyi, hanem több bor jutott a szakácsba, mint a pácba. A léről annyit még tudni kell, minden hozzávalóval együtt főzzük, a vizet tehát akkor tegyük hozzá, mielőtt még a lábos vagy fazék alágyújtanánk.
Végezetül jöhet a hús a fentiek szerint pácolva. Egy nagyobbacska őzgerinc, avagy marhának combja, avagy bármi, amit szemünk-szánk megkívánt, s megfelel mindazon jellemzőknek, melyeket fentebb már megadtunk. A húst le kell csöpögtetni, aztán úgy háromujjnyi távolságra egymástól kilyuggatni. A lékekbe szalonnacsíkot és fokhagymát dugunk, az előbbit úgy, hogy a vége csak kiérjen, az utóbbit elrejtve mélyen. Aztán előveszünk egy tálat, az alját kirakjuk szalonnával, erre rakjuk a húst, ha maradt még fölös szalonna, rakunk pár csíkot a tetejére is, aztán jöhet a fedő, és más dolgunk sincs, mint száznyolcvan-kétszáz fokra előmelegített sütőbe, vagy jól befűtött kemencébe rakni mesterművünket.
Amíg sül a hús, elkészítjük a mártást. Alapesetben egy félliternyi páclét keverünk össze ízlés alapján félliternyi-liternyi paradicsomlével és két-három (ha az asszony nem veszi észre inkább négy-öt) kis pohár tejföllel. Ehhez jön még egy csipetnyi bors, aztán csak a tréfa kedvéért, morzsolunk bele oregánót, vadmajorannát, szurokfüvet, de jó bőven, s rakunk bele annyi fokhagymát, amennyit még elvisel az ízlésünk. Mielőtt még megijednénk, hogy minek ebbe ennyiféle fajta fű, lélegezzünk fel, s ítéljük el a sorok szerzőjét a kissé idétlen tréfájáért, miszerint három néven is megnevezte volt ugyanazt a fűszerszámot. Ha ezzel megvolnánk, már csak össze kell főzni az ízeket, s kész is a mártás. Na de, hogy oly könnyű dolgunk ne legyen, nézzük mivel is bonyolíthatjuk életünk. Ha veszélyesnek ítéljük meg a páclevet, előbb a többi alkatrészt keverjük össze, s finoman adagolva-kóstolgatva csurgassuk bele a mártásunkba. Itt már majdnem a dolog végére értünk. Ha a hús sült úgy egy-másfélórányit, s a tetejére tett szalonna megkérgesedett, ráönthetjük a mártást. Arra azért vigyázunk, hogy átsüljön a pecsenyénk, mielőtt megbolondítjuk. Ha korán öntjük rá, a tejfölös-paradicsomunk inkább ront, mint javít rajta, mert a hús nem sül, hanem fő, ha elkésünk vele, nem járja át egész valóját, s nem puhít rá arra, amit a sütés közben elvégzett a hő. Az étel akkor lesz kész, mikor a hús elválik a csonttól.
De mindez csak az alapeset. Ha ettől tovább nem merészkedünk, midőn a húst megtűzdeltük, s a kést, s az egyéb veszélyes fegyvereket már letettük, elővehetjük újra a boros flaskát, abból merítve bátorságot az ízek keverésihez. S ha bátorságunk túlontúl nagyra nőne, cifrázhatjuk a dolgot.
A mártáshoz hozzákeverhetjük a pácba főtt zöldséget, apróra vágva, vagy passzírozva, a türelmünktől és az időnktől függően. Ilyenkor változtathatunk a fűszerezésen. Az oregánó hármassága helyett rakhatunk bele kakukkfüvet a fokhagyma mellé, esetleg egy kis borsikafű sem árt meg neki. A többi ugyanúgy megy, mint az alapesetben. Vagy ha vadászoktól kaptuk a húst, s amolyan árukapcsolás módján ránk sózták a belsőséget, azt elébb megfőzhetjük, majd apróra vágva sok hagymán meg pörköljük, s a mártáshoz bátran hozzákeverjük. Ilyenkor, ha már nagyon beleerősödtünk a főzés tudományába, a pörköltet fűszerezzük szokás szerint, s későbbiekben már csak gyömbért adunk a mártáshoz. S akinek e cifrázások még nem elegendőek, csak igya egyik pohár bort a másik után, s meglátja majd, úgy kivirul a szakácsművészete, hogy jobban se kell. De ez esetben inkább mondja tollba, mikor, mibe, mit rakott, mert ha a bor főz helyette, amint kiszáll a gőze a fejéből, viszi magával a receptet is…