Ifj. Szabó G István:
Önarckép
Csendes zajok vesznek körül, ahogyan ülök az íróasztalom előtt; rajta papírok, azonban mindegyik világit az ürrességtőI, mint gondolkodó festő előtt a csupasz vászon.
Mert nem írtam semmit. Gondolkodom, mi lenne a legjobb ötlet, a legjobb érzés, amit papírra lehetne vetni, de üres vagyok én is, mint boros kancsóm éjfél előtt. S közben zord vagyok még, mint viharok felett felhők ura, ki erőt gyűjt a borzas fellegek irányítására.
Szobám félhomályban, redőny félig leengedve, alatta kerge szellők játszanak a függönnyel, ahogyan meglegyezi a besuhanó szél fehér köpenyét. Falaimon barátom festményei tekintenek rám; pillanatképek egy depressziós művésztől.
Én meg csak ücsörgök, a toll a kezemben kárörvendően vigyorog rám, én meg dühösen nézek vissza, mintha. kedvenc használati tárgyam lenne a hibás, hogy nem tudok hozzákezdeni a következő bekezdéshez.
Pedig a toll csak gondolataim eszköze, ő általa kerül láthatóvá mindaz, mi bennem, a fejemben lakozik. Kinézek az ablakon, figyelem, amint egy fecskepár ábrándozva kering a nagy semmiben, a porhanyós levegőben; a szomszédom egy emelettel feljebb óriási karcsapásokkal rázza koszos, retkes szőnyegét, aminek eredménye az, hogy a sok haj, por, kutyaszőr ráhullik kecsesen az alatta lakó virágtartójára; ezután pedig a szokásos: hamarosan felszalad fújtatva a virágok tulajdonosa és elkezd üvöltözni addig, amíg fel nem veri az egész házat, s ha ez sikerült neki, akkor mindenki folytathatja megszokott, monoton panelverejtékes életét.
És a festő megragadja az ecsetet, megvan már a KÉP!
Tehát most várok egy ötletre,meg az üvöltözésre.
Hirtelen szikra lobban a mindenségben, az egész csak egy pillanat műve, s kielégülten terül szét a gondolat a fejemben. Az jutott eszembe,hogy mi lenne,ha írnék egy riportot, egy képzelt riportot magammal, persze én lennék mindkét szereplő, a kérdező és a válaszoló is. “Ragyogó ötlet"- jegyeztem meg. Rögtön neki is fogtam az írásnak, ami nem esett nehezemre, lévén eddig is ülő pozicíót foglaltam el.
Éles sivítás törte meg a csendet/képet, s egy hang, egy túlvilágról idelopakodó, kurrogó hang letaszította gondolataimat a saját, belső hegyem tetejéről, azok bukdácsolva estek alá, most is hallom üvöltésüket, és az futott át az agyamon, hogy: "Mi a frászt kell engem egy festőien szép ötlet írása közben megzavarni ?"
A csengő, vágott agyamba a felismerés. Lassan mentem az ajtóhoz, hogy ezzel is bosszantsam hívatlan vendégemet, hátha megőrül a várakozástól, én meg folytathatom munkámat. Szép lassan kinyitottam az ajtót és csalódnom kellett.
– Szia!- állt előttem én. Haja barna, már-már őszbe hajló, fogazata ép, szeme kék, arcán szemüveg, termete aránylag. Mint saját magam. Azt hittem álmodom, s új írásom gondolata vezetett e valótlan jelenet megtörténéséhez. Múltak a másodpercek, hallani lehetett, amint nyögdécselve ballagnak a nagy Idő részeként egy kietlen, száraz sivatagban. A homok surrogása hallik – jutott eszembe. A nyitott ajtón át nedves szellő csapkodta arcomat, amúgy kellemesen felfrissitvén, de én nem tűntem el magam elől. – Szia! Nem engedsz be? Hozzám?- szólt ismét én.
A kérdés magától értetődő volt, már hogyne engedném be magamat magamhoz, s mint egy éhes nyílás, az ajtó megnagyobbodott, s keletkezett tágas tér közöttünk. Elvégre egész életemben azon fáradoztam, hogy magamat megtaláljam, s utána elemezzem, vizsgáljam mikrószkópilag, tűnődjek azon; vajon van-e értelme annak, amiért élek, amiért szeretek, amiért szenvedek, és amiért olykor gyűlölök. Hát most itt van a nagy lehetőség! Minden keresés, kutatás látható és kézzelfogható jele nélküL megjelent előttem én, és arra vár, hogy bebocsássam. Hozzám, magamhoz. Belém.
És most miért nem örülök akkor?- vetődött fel bennem a kérdés, aztán szótlanul oldalt álltam az ajtó mellé, s kezemmel hivogatólag intettem vendégem felé, mert torkomból egy szemernyi hang sem jött elő.
Én otthonosan bevonult szentéjembe, a másodperc töredéke alatt körbetekintett, s szemrevételezett mindent, az én Váramat; futó pillantással íróasztalomra nézett, és egy apró, de gúnyos mosoly ferdítette el vékony száját.
– Dolgozol? – Hát igen. A munka. Nekem Ez is munka.
Persze – nyögtem ki nagy nehezen.
Az első párbeszéd ennyiből állt. Kimentem a konyhába, kinyitottam a hűtő ajtaját, elővettem a jéghideg piciny birodalmából két üveg házi sört, majd laza csípőmozdulattal becsaptam ajtaját, s bementem a szobába. Én lába kényelmesen lógott le a díványról, fejével a plafont bámulta. Mikor letettem az asztalra a párától nedves üvegeket, én érdes krákogással megköszörülte torkát, aztán megszólalt:
– Csak ne kezd el játszani az agyadat, mert nagyon megbánod! Most beszélgetni fogok veled, veled, aki annyi mindent kerestél, kutattál, s lássuk be, nem sok eredménnyel. Csak őszinte legyél, mert a gerinctelen, hazug embereket utálom. Rendben?
Szívem vadul verte ritmusát mellkasomban, mintegy szét akarná tépni, hogy megkönnyebbülve a megszabadult tehertől gondtalan, vidám életet kezdjen valahol a csend és pirkadat és gondolatok birodalmában. Fejem kába volt a látható álomtól.
"Tessék, riportot akartál, hát itt van, megcsinálja neked, hogy ne legyen nehéz dolgod."
– Rendben. Elhiszlek téged. De a végén mondd meg, hogyan találtál énreám, s hogyan jelentél meg előttem,a színem előtt.
Álmos szellő csapta be az ablakot, üveges nyögésseI simult a két szárny egymáshoz, hogy megfogják részeiket, biztositván a meleg csendes részvételét a szobában és a lelkeinkben. Futó csillagok rajzotta az égre, magános utcai lámpák keltek életre a járdák mellett, sercegve gyúltak ki; végét járta mára nap. Esteledés vette kezdetét.
– Ki vagy? – dörrent be a falak közé a kérdés.
– Író. Gondolkodó. S ember. Vagyok még várakozó. Hogy mire? Szerelemre. Végtelenre. Borús, csillogóan ködös, fehér színü halmazra várok, hol a világ nem a téren alapszik, hanem a gondolatokon, melyek vízben úszkálnak, s levegőben repkednek, a tájon messzi és sebesen szaladnak, de nem Erővel, és belebújnak mindenbe, hogy a Rend ne legyen csak látszólagos, hanem igaz és tisza.
– Honnan jöttél?
– Tucatnyi hely van, ahol megfordultam énem belső világa által; mit is nevezhetnék meg jobban kiindulási pontomként a sok emlék közül, ha nem azt az egyetemleges, burokkal körülvett, meleg, még színtiszta, kellemesen átölelő, zárt világomat, mint minden ember első lakóhelyét. Anya. E szó életem névadója… – Khm, khm. Mit mondjak még?
Csak ültünk némán, de agyunk perzselve dolgozott, s szórtuk szét a térben, a mi mostani világunkban ki nem mondott gondolatait, melyek csattogva ütköztek egymásnak a szoba közepén; sercegett is a lámpa álmosan.
– S hová tartasz? – szólalt meg én halkan.
– Nincs általam valós, kézzelfogható szavakban leirható, vizuálisan érzékelhető minőségi fogalom arra vonatkozólag, hogy mi az én célom. Nem megyek sehová, nem tartok semerre. Várok. Hozzám tart Minden. Mi megfoghatatlan, de megbecsülendő, s ápolandó! Bennem gyülevész, mély gondolatok hemzsegnek, s mind tart valahova én általam. Gyomrom helyén a galaktika mikroűremlékek pályaudvara dübörög, s onnan millió vágányokon vontatja a fejemben elraktározott tudathalmazokat az egész felé, hol hömpölyögve esnek alá, s törnek milliárd atoménre.
– Hát persze! Hiszen a költő attól bátor,hogy nyitvatartja az őrület felé vezető ajtót.
– Nem vagyok költő. Esetleg csupán szóköltő, mert írásaimban rendszeresen költöm a szavakat, mintegy pazarlóan bánok velük. Igen, azt hiszem így már költő vagyok.
– Tudod, most, hogy így beszelgetünk, rá kell jönnöm, hogy nem is tudtam rólad semmit. Elbújsz minden elől, sehol nem vagy, mégis sürgölődsz az emberek között, semmit nem teszel, mégis alkotsz, alkotod a művedet, sehová nem mész, mégis nyílegyenes út jelöli meg a célod, ahol vár téged önmagad, hogy végre kitárulkozz, kinyiljál, mint egy ritka virág kertésze kezében, s csak ömlik majd belőled a szó; hullanak szirmaid, s írsz és költesz, majd elegánsan meghajolsz, veríték lepi el arcod; lekornyad a szár, húzza súlyos fejét a tétova termés, a hamis gondolatok felőrlik bensődet, égsz; virágtestedet eltiporják szép lassan a porhanyós anyaföldbe. – hallgatott el én.
– Éz életem, dióhéjban. – felelem. – Vagy: életem regénye, egyfelvonásos, előadja én, te?!
– Én te vagyok!
– Hallhatatlan napfény, tűzeső! Hisz' tudtam! – kiáltok nagyot.
– Testvéred vagyok, s benned lakozom!
– Jólesik érezni a testvéri meleget.
– A tárnyéron, melegen, szenvedélyben is osztozunk!
– Egy tányér sehol nem lesz kicsi nékünk.
– Haladok melletted, utadon!
– Büszke a szívem kísérőmre.
– Félni fogok veled az utolsó sor után! – sírta el magát én.
– Ne sírj majd! Én sem fogok. – próbálom megnyugtatni.
– Súlyos csapásnál védelmedre kelek!
– Ezért mindig hálás leszek néked!
Telt az idő. Az óra kattogva járt a falon, tolta maga előtt unottan a perceket, a lámpa a fejét csóválta a mennyezeten, részegen lógva; nagyot nyújtózott az ágyon a takaró, ameddig csak ért, közben a nap teljesen lebukott, alá, a Hold uralta setét lébe, hogy átadja helyét a sápadt korongnak, mely hamiskásan fényli be a tájat. Fekete odú halk magvából kerepelő sikoly hallatszott. Eljött hát az éjszaka.
Sehonnai vándor lélek nem utazik annyit, mint Te meg Én! – szóltam magamnak.
– Játék az élet, s mindenki játszik velünk.
– Mint hegyek, melynek csúcsai visszafelé, a belső régiókba nőnek, olyanok a mai emberek, kiknek célja pusztán az anyagi élet többszörözése, a pénzből váltott jólétek élvezése, az élvezetből váló haszon fölözése. Nem vagyok deformált geológiai fogalom, melynek gyümölcse a csúcsok csúcsa, a sablonra gyártott egyed, született keserű embrió.
– Hol itt az értelem?
– Ott, hogy még mindig mozog a föld! És születnek új és jó és még jobb gondolatok! – felelem félszegen.
– Csalóka szemfényvesztés, káprázat! – kiált rám én.
– Cáfolat miről híres? – pattantam fel.
– Mindenekfelett ítélkező értelem! Mit tudsz te? Itt gubbasztasz szobád rejtekében. Itt szenvedsz a papírjaid között! Itt vagy magányos! Várakozol! Miért? – üvöltözött én.
– Bennem virágok, mint dagadások nyílnak sorra e mondatok hallatán! – csattanok fel. – Vége lenne létem? Tudod, az élet már csak ilyen, egy hullámvasút. Nem tudod, miért szálltál fel rá, csak a szüleink tudják. És ezen utazol, utazom. Utunk során hegyek, völgyek, dombok váltakoznak, s bár félsz, félek a lejtőtől, beleszédül minden porcikánk, sajog lelkünk, de nem lehet erről a hullámvasútról leszállni, csupán egyszer, a végén! És tudod, furcsán hangzik, de mikor látjuk az emelkedőt, akkor boldogok leszünk, megkönnyebülünk, szívünk ilyenkor dalol, és rájössz, akármilyen zord és hűvös is tud lenni ez a hullámvasút, nem akarunk leszállni róla, mert, és most figyelj: a változatosságba, abba borzongunk bele…
– Ha így van, akkor miért nem élvezed? – jön a kérdés. Jó kérdés.
– Mert mindig és mindig csak keresem az értelmet, hogy megtaláljam a helyes szavakat, melyekkel kifejezhetem magam, hogy mások is megértsék, elfogadják azokat. – szipogok – Fázom, hideg van – s remegni kezdett testem.
Borús fellegek, mik cirógatják testedet. Velem harcolsz, hisz' nem látod? Te vagy ellenségem, értelmed értelmetlensége! Hullámvasutad ellenkező iránya! Szeress!
– Bár itt lenne feleségem melege, mint tűz pirítana meg engem, hogy elernyedve terüljek el puha dombok alkotta ölében, s ott illatos erdőkben tévednék el kéjesen, s végesen! Szeretek! – üvöltök.
– Pillanatnyi megnyugvás csupán. Oda a távlatok, s az állandók! – emeli fel mutatóujját szigorral én. Tudja, mit beszél – ismerem el.
– Nem kellesz! Már nem kellesz! Már tudom! Szeretni kell! – felrúgom az asztalt, a borosüveg megreped, leve savanyodva folyik szét. – Tudom! Tessék, itt van: az élet értelme nem más, mint hogy éppen azt szeressük, aki mellettünk van!
Fölugrottam, s eszeveszetten, csapkodva levertem mindent mozgathatót a szoba berendezéseiről. Dísztányérok, vázák, lemezek törtek darabokra, mint megannyi apró jégszilánk. Toporzékoltam. Lelkem recsegve zörömpölt testem mélyében.
Megszédülök.
A másik szobában vagyok. Kezemben ecset. A vászont fekete lehellet szaggatja darabokra, ott állok művem előtt; önarckép; könnyeim végigszállnak még ránctalan arcomon, a színek egyszerre kifakulnak, eltűnt belőlük az élet. Nézem a képet és tovább könnyezek. Várom, hogy a hullámvasút újból előre lóduljon. Sebesen, könnyedén, fel, fel a magas hegyeknek. Hogy ott fent körbenézzek, a csillagok ott majd meghajolnak, az üstökösök elalszanak, s csak veszettül vágtázom, hogy szeressek. Feleségem, kisfiam…szól bennem valami.
A szoba romokban. Körbenézek. Mindenhol törmelék. Életem darabjai. Utat vágok közöttük. Felöltözöm. Én már nincs sehol. Vagy mégis? Bennem? Eloltom a vágyat, hogy újra előhívjam. Biztos szívesen jönne. Én már csak ilyen. Kérlel, könyörög, aztán vádol, lehord. Igaza van. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Még jó, hogy van nekünk lelkiismeret! A vászonhoz megyek. Önarcképem igen rút. Inkább írnom kéne, jegyzem meg halkan. Igen, a festő sem attól művész, hogy megérti, mi az, amit a vásznára pingál, hanem attól, hogy a három szín keverékéből egy olyan művet alkot, melyet reményei szerint legalább egy valaki megért.
Szívemet melegség tölti el. Már tudom, mi a fontos, mire vártam, mi a cél! Rendbe tegyem életem, szeressem a családom, törődjek utódommal, ápoljam szüleimet, gondoskodjak a gyengébbekkel! Tollamat zsebembe süllyesztem, megsimogatom ovális görbületét; még jó szolgálatot tehet nekem.
Átmegyek a másik szobába. Munkaterületem, territóriumom szegletéhez lépek. Íróasztalomon papírok halmaza terül el. Tetején egy cetli. Ez áll rajta:
"Ezúton értesítjük a múzeum látogatóit, hogy az Élet festményeiből megrendezésre kerülő kiállításunkat bizonytalan időre felfüggesztjük, mert már elfogyott minden érték, nincsenek jó gondolatok. A nyitásig felkérjük a művészeket, hogy legalább egyszer próbálják meg ők is megérteni, mit kentek fel a vásznaikra! Szíves elnézésüket kérjük. Az IGAZGATOSÁG"
2003.10.21.
1 hozzászólás
Hú.Hát ez nagyon tetszett.Olyan képekkel írtad meg a történetet, hogy 100%-ig elhittem ott vagyok, és végigélem a történéseket.Belegondoltam.Ez nem is lenne rossz.Az ember találkozna saját énjével.Ablakot nyitva magára, a lelkére.Ehez az írásodhoz is nagyon gratulálok.Az első, és utolsó bekezdéssel, méltó keretet adtál, az érdekes, és számomra izgalmas történetnek!
Szeretettel:Kriszti