Zelta útja- Özönvíz (4)

3. fejezet Özönvíz

Éjszaka lett, és vihar tombolt kint. A levegő egy csapásra hideg lett, és a párától szinte fulladozni lehetett. A villámok a víz mellett mindenbe, és a vízbe is bele-belekóstoltak. Minden vendég, aki nyaralni jött a Latonhoz, átkozódva a házába húzódott vissza, a szórakozóhelyek üresen pangtak.
Zelta a nappaliban ült, és arra várt, hogy a fiú, akit nem mutattak be neki, kijöjjön a szobájából. Fél óra is eltelt így, aztán összeszedte magát, és bement a szobába. Mindhárman bent ültek, és iszogattak valamit. Nem épp málnaszörpnek nézett ki, és a levegő is alkohol szagú volt.
-Miért nem kopogtál? -kezdte barátságtalanul az egyikük.
-Bocs, nem szoktam a saját szobámba bekopogni.
Zeltának eszébe jutott, hogy az egyikükkel beszélni akar, úgyhogy barátságosabb hangnemre váltott.
-Vagyis elnézést, kopogok legközelebb.
-Jó, nem történt semmi. Gyere, ülj le. Kérsz egy kortyot?
-Nem kösz. Nem iszom. Azért jöttem, hogy…
Ekkor a köpenyes fiú most először felnézett, a másik kettő pedig elhomályosult tekintettel közbevágott:
-Kimegyünk cigizni, jössz haver?
-Nem, menjetek csak. Most kihagyom.
Zelta elgondolkodva nézett az utóbbira. A hangja szakasztott olyan volt, mint annak, akivel álmodott. Nem tudta, mit mondjon, de szerencsére a köpenyes megszólalt.
-Hozzám jöttél. -mondta, semmi kérdő nem volt a hangjában.
-Igen. Szeretnék kérdezni valamit, de egy kicsit furcsa lesz.
Erre a fiú elmosolyodott, és elfeküdve az ágyon így szólt:
Kíváncsi vagyok, te hogyan fogalmazod meg.
-Hogyan fogalmazom meg?
-Nem számít, mondd, amit akartál.
-A neved…Saddu?
A fiú nevetett, majd elkomorodva válaszolt:
-Igen, egy részem neve Saddu. Ő az elmém, a bölcsességem, vagy az akaratom. Nevezhetjük bármi hasonlónak. A többi részem, az a por, amiben lakik a szellemem, nem számít. Valamikor adtak nevet a szüleim, de ők már rég meghaltak, és velük együtt ez a név is.
-Értem. Akkor szólíthatlak Saddunak?
-Szólíthatsz, ha ez neked annyira fontos, de hamarosan elmegyek ebből a kis odúból, és máshol tengetem szerény napjaimat.
-Te tudod, hogy veled álmodtam?
-Tudom, hisz ott voltam, láttál.
-Hogy lehetséges ez?
-Erre most nem válaszolok, úgysem értenéd meg. Úgy érzem, találkozunk még, és akkor már úgy beszélgethetünk, hogy sokkal többet tudunk egymásról, és főleg te magadról.
Zelta nem válaszolt, érezte, hogy most nem szabad többet kérdeznie. Hagyta, hogy sodorja az ár: bármi történjék is. Csak ennyit mondott:
-Hatalmad van az emberek fölött. Remélem nem használod ki a képességedet!
-De kihasználom. Azért fejlődtem erre a szintre, ahol most állok, hogy használni is tudjam. Nem mondtam, hogy mások kárára, de használom, sőt kihasználom a helyzetemet. Majd megérted. És most ne zavarj többet, nem szeretem az embereket.
Zelta sértődötten vonult ki a szobából. A saját szobájából. Válaszokat akart, és nem kapott. Dühösen a tehetetlenségtől levágódott a heverőre. Egészen addig szidta magában Saddut, amíg el nem aludt.
Közben Saddu összeszedte néhány holmiját, barátai szótalanul követték őt. Együtt mentek ki a házból, de Saddu az ablakon át még nézte egy darabig az álmodó Zeltát. Aztán megfordult, és elindult barátai után. Zelta álma pedig folytatódott, mintha fel sem ébredt volna.
Egy darabig érezte, hogy a heverőn fekszik, aztán eltűnt a heverő, a szoba, a ház, és ez a világ. Újra az az ismerős sötétség, majd a város vette körül. Ugyanabban a pózban volt még, ahogy elaludt. Az oldalán feküdt az utca porában. Felkelt gyorsan, leporolta magát, és elindult arra, amerre a város szélét sejtette. Tudta, hogy nincs már dolga ebben a városban. Ahogy maga mögött hagyta a magas épületeket, és a lakatlan város zaját, érezte, hogy ott hagyott mindent, amire nem volt szüksége: nem volt többé mohó, nem vágyott szükségtelen dolgokra, és nem akart megfelelni másnak. Felszabadultnak érezte magát, ahogy átlépte a város határát. Mégsem érezhette ezt az érzést sokáig, mert ahogy körülnézett a pusztaságban, hogy merre is indulhatna, közvetlenül előtte egy hosszú épületet vett észre.
Esküdni mert volna, hogy addig nem volt ott az épület, ezért szorongással indult tovább. Úgy érezte, hogy az épület is halad felé, nem csak ő a az épület felé. De ha megállt, a ház is megállt. Ahogy közelebb ért, inkább valami ókori templomfélének tűnt. Hosszú, tekintélyes oszlopok tartották az elejét, egy terasz félét, aminek a korlátjáról egy angyal szobor próbált felrepülni minden pillanatban. Olyan szívet szaggató volt, ahogy szeme a messzeségbe mélyedt, tisztán látszott arcán az elvágyódás, teste pedig az örökkévalóságig e világba zárva fogolyként trónolt a terasz korlátján. Zelta nem tudta, hogy mit jelent ez a szobor, és mi lehet az épület belsejében. Nem is ment tovább. Csak állt az angyal előtt, és csodálta. Nagy sokára vette csak észre a hatalmas kapukat, amiken kéz alakú kilincs volt, mintha átölelné valaki az ajtót, és úgy tartaná csukva. Zelta közelebb lépett. Kezét a kilincs felé nyújtotta, de aztán megrémült, és gyors léptekkel hátrálni kezdett. Az ajtó ekkor haragosan kivágódott, és sáros víz kezdett el csordogálni a küszöb alól. Zelta megbabonázva nézte, egyre hátrálva közben. A kis patak kiöblösödött, és folyóvá vált, csak ömlött a barna víz, elárasztva a város hűlt helyét, és a környéket. Zelta remegett a félelemtől, csak nézett be az ajtók mögé, ahol minden száraz volt, a víz csak kifelé folyt. Már a derekáig ért a víz, de csak állt megbabonázva, szemét a vízre függesztve. Rohanni próbált, de a víz fogva tartotta a lábát. Aztán egyszer csak apadni kezdett, és a küszöb mögé, ahonnan jött, kezdett visszafolyni, mintha egy filmet visszajátszanának. Zeltát pedig magával vonva, a sötét templom felé. Maga mögé nézett, látta, ahogy eltűnik az összes víz oda, ahonnan jött, de mást már nem láthatott, mert a hatalmas kapuk hirtelen becsapódtak mögötte. Hát mégis bent volt.

Zihálva ébredt, fázott, és belülről remegett. Felült, és érezte, hogy vizes mindene, még a kanapé, amin feküdt, az is tocsogott a magába szívott víztől. Még élt benne a kép a sáros vízről, ami körülvette, és borzadva nézett magára. Hogy lehet, hogy tényleg vizes lett? Hiszen csak álmodta! Aztán elhatározta, hogy nem fog megijedni. Csak izzadt, nyilvánvaló. Hogy lehetett ennyire hülye, hogy azt higgye, igaz, amit álmodik? Kissé megnyugodva kelt fel, és elindult a szobája felé. Saddut, kereste, de hamar rájött, hogy szó nélkül itt hagyták. De miért mentek el ebben a viharban? Zelta kinézett az ablakon, és a lába szinte a fölbe gyökerezett. Sáros víz hömpölygött a ház körül, és mindenütt az utcán. Egybeolvadt a Laton vizével, és hullámzott, ahogy a szél fújta. A hát falának csapódva visszasodródtak a hullámok, mintha a háztól indult volna az összes. Zelta kirohant a szobából, a bejárati ajtóhoz futott, és mint akit megigéztek, úgy nézte, ahogy az ajtó alatt ömlik be a víz.
Minden erejét összeszedte ahhoz, hogy ne gondolj erre az érdekes egybeesésre. A házra vigyáznia kell! A következő 1 órát azzal töltötte, hogy minden elképzelhető dologgal, amit a házban talált, megpróbálta eltorlaszolni az ajtó alatti rést. És miután ez hiábavalónak bizonyult, elkezdte kimerni a vizet az ablakon. Ez az ötlet sem járt nagy sikerrel, mert amit kimert, azt a mennyiségű esőt szinte rögtön befújta a szél a nyitott ablakon.
Aztán egyik pillanatról a másikra a viharnak vége lett, a víz apadni kezdett, ha lassan is, de visszahúzódott a Laton vize a medrébe, és az utcák is nyugodt szemtelenséggel úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Zelta persze nem hitt nekik, mert még a vihar után órákkal is a vizet próbálta eltűntetni a ház minden zugából.
Ez a munka némileg feledtette vele a félelmét, de teljesen eltűntetni nem tudta. Valahol mindig ott motoszkált Zeltában a tudat, hogy megbüntették. Hogy nem akarta tovább csinálni, amibe belekezdett, hogy meg akart hátrálni, és valaki épp most figyelmeztette, hogy ezt nem teheti büntetlenül. Nem tudta, hogyan lehetséges ez, de sejtette, hogy ki tehet erről az egészről. Ettől fogva egészen máshogy: tisztelettel gondolt Saddura.
Reggel lett, és Zelta úgy döntött, hogy körülnéz a városban, milyen pusztítást végzett a vihar. A ház körül szint mocsár állt, a fák húsz évet is öregedtek, hajlott hátukat csak egy-egy ág tartotta, amivel a földet támasztották. Ahogy azonban tovább sétált, egyre inkább úgy érezte, itt nem járt a vihar. Pedig a tó felé indult, lehetetlen, hogy erre nem volt pusztító ár, és hatalmas vihar! Pedig úgy tűnt, hogy így van: az utak szárazok volta, az emberek fecsegtek a boltok előtt, mintha mi sem történt volna. Zelta hitetlenkedve sétált tovább, de a látkép egyre szebb volt a tó felé. Egy fiatalokból álló csoport tántorogva vonszolta el magát Zelta mellett, aki csak néhány szófoszlányt értett meg:
-Jó kis buli volt, ugye haver?
-Nem mondom, hogy szar volt, de ez a meleg…kikészülők tőle, öregem!
-Holnap este…
Mást már nem lehetett érteni, mert ha nehézkesen is, de tovább haladtak. Zeltában pedig egyre erősebbé vált a meggyőződés, hogy itt nem volt vihar. Kényelmesen, lassú léptekkel indult hazafelé. Útközben megállt egy boltnál, vett némi reggelire valót, aztán meg sem állt hazáig. Nem is nézelődött, csak a ház előtt állt meg, hogy szemügyre vegye innen messzebbről is. A ház tíz méteres sugarában, szabályos kör alakban állt a mocsár, onnantól fogva pedig, mintha elvágták volna. Száraz volt minden, és úgy állt, ahogy a gazdája otthagyta előző este.
-Ez egy kicsit túlzás volt, Saddu- gondolta magában, de harag nélkül lépett be a még mindig nedves házba.
Levágódott egy viszonylag száraz fotelba, és enni kezdte a reggelijét. Közben arra gondolt, hogy egyedül végigcsinálta ezt az éjszakát. Hogy nem volt itt senki, akiben bízhatott, vagy akire rábízhatta volna magát. Milyen távolinak tűnt Dukan és a banda! Ez volt az első alkalom, hogy nélkülük, tett valamit, teljesen egyedül. És jól csinálta. Jobban, mint akárki más. Legyőzte a félelmét. Hol lett volna Dukan, az ő helyében? Valószínűleg rég megfutamodott volna, vagy a banda többi tagjára bízta volna az éjszakai nehézségek elrendezését.
Zelta elégedett volt magával. Érezte, egyedül is megbirkózik akármivel. Ez magabiztossá tette egy kicsit, és büszke volt magára. Határozott léptekkel indult meg az ágya felé. Már nem is lepődött meg, hogy ez az egyetlen dolog, ami teljesen száraz. Lefeküdt, betakargatta magát, és határozott léptekkel indult meg az álomvilág felé.