Hajnalodott már, mikor a járdára léptem,
leheletem megfagyott, halk volt minden léptem.
Csípős hideg festette vörösre az orromat,
s elmémben a csöndet megtörte egy gondolat.
Az elsőt szép sorban követte a többi,
ám egyik sem az én fejemből pattant ki.
Mind más-más hangon szólt, témája is más volt,
S az egyik gondolatsorban akadt egy sötét folt.
Egy férfira nézek, s rögtön elmét nyitok,
gondolatát látom, így ő nem lehet titok.
Tekintetem ezért kislányra vándorol,
elesik, majd feláll és nadrágot porol.
Elméjéből hallom, hogy magán csak nevet,
mindent látok benne, sötét folt ő nem lehet.
De akkor ki lehet az? Nem jár itt senki más.
Képességem talán mégiscsak hibás.
De nem, az nem lehet, eddig nem volt semmi baj,
nem zökkentett még ki sem csönd, sem zsivaj.
Olvastam mindenkiben, akár nyitott könyvben,
gondolatot nem rejthetett senki el előlem.
Most mégis megtörtem, valaki ellenáll,
nehezít a dolgon, hogy nem látom, hol áll.
Az utcát pásztázom, nem jár itt más, csak én,
ekkor női arcra vetül a napfény.
Titokzatos leány, s ahogy rám néz, mosolyog,
a pillanat megáll, csak a köd gomolyog.
Megfordul, s elindul, épp háttal nekem,
nem tudom, mit hoz jövőm, ezért követem…
4 hozzászólás
Szia Eszti!
Ez olyan misztikus…Tetszik!Jól megírtad:)
Sz.:Pityu
Kedves Pityu!
Köszönöm, örülök, hogy tetszik! 🙂
Sz.: Eszti
S ha nem érem utol, majd gondolok rá,
Mikor egy-egy érzésem zúzza ízzé- porrá.
S ha egyszer az életben Ő szembe áll velem,
Mindketten tudjuk majd: Végzet a négyzeten.
Üdv.: Millali
és akkor a cím is más lenne: Végzet a négyzeten 🙂
Ez nagyon tetszik, köszönöm! 🙂
Eszti