Felébreszt a hajnali harmatos lehelet,
mennék utamon, de sajnos nem lehet,
kitagadott anyám, mert szavába szóltam,
apámnak csupán egy kaland voltam.
Kihalt puszták vizes köpenyén,
bolyongok én, mint egy szökevény,
ennem ad az erdők tündére,
őrző angyalom gyönyörű hitvese.
Hallgatom a víznek csobogó dalát,
szívom az erdők békés illatát,
felkarol a szél lombos ágakkal,
tele a világ hontalan árvákkal.
Hová mehetnék? Senki se keres!
Hideg a tél, és annyira szeles,
szomorú fűznek vállamon az ága,
bárcsak engem is valaki várna!