Gyermeki pólyám rég elhagytam én
felnőttem e rút világ peremén,
utam során szakadt rongyaim foltoztam
az élet kikezdte lelkemet, húsomat.
Anyám, mint a frissen mosott vászon
nála nem volt szebb kincs a világon,
a pokol mélyére is le szálltam volna
ha drága életét megmenthettem volna.
Testem ugyan úgy gyenge s reszkető
válságos időkben semmit érő,
kavarog a sok düh és rengeteg panasz
bénító sorsom majd angyalszárnyon ragad.
Létem lassan mosta partra a víz
néhol megrekedtem buktatóin,
számtalan seb már ékként ragyog testemen,
elszálltak a szép évek sajnos felettem.
O, hol van már az ölelő pólyám?
mely gyolcsként karolt születő órán
soha nem leszek már zsenge és ártatlan,
az idő rohan, visszafordíthatatlan.