Lassan haladtam a keskeny úton,
porfelhő gomolygott utánam,
mentem a falutól öt és fél kilométert,
így hát megálltam. Valamikor itt széles út vezetett,
két oldalt fasor… nem találtam magam,
mintha elvesztem volna valahol…
Poros kihalt út, mindenütt búzatáblák,
semmi sem a régi már… múltba veszett a nyár.
Négy évtized után újra itt, ahol azóta nem jártam,
sehol egy fa, egy régi ismerős, ki utat mutatna.
Belegázoltam a búzába, jó magas, szép dús kalászok,
itt egy domboldal, utána egy kis völgy,
onnan vezetett a gyepes út a tanyához.
A domb tetején megálltam, lábamban az erő elfogyott,
éreztem talpam alatt, mennyire ismerős ez a föld,
éreztem a szeretetet, mi belőle jött…
álltam a dombtetőn, nézelődtem, van-e mi ismerős?
Szemben velem a távolban nyárfa nyújtózott az égbe,
ugyanúgy, mint ahogy gyermekként csodáltam régen,
sikítottam örömömben, már biztos, hogy itt kell lennem,
lementem a völgybe, ott balra fordultam,
– láttam a kis utat, amin gyermekként futottam, –
gázoltam a búzában, sehol egy emlék,
– itt kell lennie a nagy akácfának,
ott a tanya, az istálló, a kút, –
kezdtem elérzékenyülni, hogy innen nincs kiút.
Nincs itt semmi, ami megfogható, ami megmaradt,
a földre rogytam cserép, vagy tégla darab után kutattam,
csak egy göröngy, mi kezembe akadt, egy száraz göröngy,
ez az enyém, az én földem, a gyermekkorom, a szüleim,
akik már a föld alatt… nem bírtam tovább, elsírtam magam,
csak ez a göröngy, a göröngy, mi megmaradt!
Erősödött a szél, hűsítette arcom,
bárányfelhők kúsztak, mint egykoron,
akkor figyeltem csak a búzamezőre,
hullámzott, ringott körülöttem,
a szél gyengéden játszott vele,
csak kizárólag az én gyönyörűségemre,
a kalászok együtt hajlongtak a szélben,
mint a tenger hullámzását látnám éppen,
kár, hogy nem vethetem magam a habokba,
talán itt lelhetnék örök nyugalomra,
de eszembe jut, valaha mennyit gyönyörködtem
benne, ez volt az én tündérkertem,
a napfény játszadozott a kalászokon,
pillangók röpködtek, színesek, szépek,
tücskök ciripeltek, a zenét, csakis nekem szerezték.
S ebben a hullámzásban kábán álltam a szélben,
port kavart, lassan belepte a szívem,
nem fájt már semmi… ideje hazamenni.
Akkor apám jött ki az istállóból, hozta
a halott madarat, a macska megfogta az
egyik fecskét, a másik meg bánatában a
fészekben gyászolta párját, amíg meghalt.
Sírtam, zokogtam, eltemettem, kis keresztet
faragtam, azt írtam rá: Itt nyugszik a hűség maga!
Most felrémlett hol a sír, kapartam ki az
elporladt madarat, majd anyám szólt,
kínálta a bögre friss tejet, kinyújtottam érte
a kezemet, sóvár álom, délibáb játszott velem,
nem volt semmi, csak a göröngy a tenyeremen.
Elült a szél is, oly szép volt az alkony, mint egykor,
ismerős bársonyos, otthonos, mégis oly magányos.
Alkonyodott, jó ízű volt az alkony, mint régen, ott
messze a nap a horizonton, most bukik le éppen… ideje
mennem, hogy még sötétedés előtt a kocsimat elérjem.
A göröngyöt ma is itt érzem a tenyeremben.
8 hozzászólás
Szia !
Sosem írtam prózaverset, egyszer, majd, talán…
Visszatérni, arra a helyre ahol felnőttünk, mindig várakozással tölt el. Én amikor visszatértem, semmit nem találtam úgy, ahogy akkoriban volt. Egyedül, egy vén diófát. Az a fa örökéletű , mint az emlékeim. Jó visszapergetni a filmet. Minden tekintetben.
Szeretettel:Marietta
Szia Marietta!
Tudod, úgy voltam vele, hogy magam sem tudtam hová soroljam. Valójában, nem is prózavers, de nem is vers, bár lehet, hogy a szabad vershez mégis közelebb áll, nem tudom. Ezt a hazafelé úton azon frissiben megírtam, úgy ahogy kiszakadt belőlem. Tudom, hogy volna rajta javítanivaló, de amíg friss az élmény, képtelen vagyok rá. Biztosan el kell telnie egy kis időnek amíg hozzá tudok nyúlni. Most még nem tudok elvetni egy szót sem belőle, mert az az érzésem, úgy hiteles, ahogyan akkor megírtam. Voltam így már mással is, aztán egy év után dolgoztam át és természetesen egészen más, és jobb vers született belőle. Csak szerettem volna ezt is megmutatni Nektek, majd ha egyszer átdolgozom, akkor újra felrakom.
Neked legalább maradt egy vén diófa, nekem semmi… Köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Folyamként tört elő belőled az emlékezés, amit az otthonhoz való visszatérés hozott. Érezhető, egyszerűen mégis szép képekkel írtad meg. Azonban úgy gondolom, elragadott a mindent leírni, elmondani érzése, és így egy kicsit hosszúra sikeredett, és inkább próza lett, mint vers. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor (majd később), menj neki ennek a versnek újra, és húzzál ki minden olyan sort, amit fölöslegesnek érzel (pl. az első vsz-ban a 4.sor: így hát megálltam… ott én is rögtön megálltam (szerintem nem kell).
Csak azért szóltam, mert ez a verssel érdemes lenne foglalkozni még egy kicsit:).
Szeretettel: Évi
Kedves Évi!
Egyetértek veled, magam is jól tudom, hogy kell még dolgoznom rajta, de most még friss az élmény és képtelen vagyok rá. Mariettának is írtam róla, hogy ne ismételjem önmagam, ott is elolvashatod. Az "így hát megálltam", az azt jelképezi, hogy semmi igazodási pontom nem volt, semmi sem volt már ismerős, csak annyit tudtam, hogy öt és fél km-re volt a tanya a falutól, tehát azért álltam meg ott. Persze, hogy lehet finomítani, átdolgozni… egyenlőre képtelen vagyok rá. Így szakadt ki belőlem elsőre, a fájó emlékek, élmények, ezt is meg szerettem volna mutatni… majd, ha egyszer átdolgozom újra felrakom.
Köszönöm, hogy elolvastad, és a tanácsaid is köszönöm. Majd, ha elég lelkierőt érzek magamban újra nekifutok.
Szeretettel
Ida
Azért írtam zárójelben Idám, hogy, majd később:), nem most! Amikor friss az élmény, képtelenek vagyunk olvasói szemmel nézni az írásainkat, nem tudjuk mi az, ami csak nekünk kell, és mi az, ami másnak is. De jól van ez így, az ilyen őszinte, mélyről fakadó gondolatokból születnek az igazi, nagy versek:).
És én örültem, hogy olvastalak, és annak is, hogy nem veszed zokon a kritikát:)
Szeretettel: Évi
Örülök Évi, hogy te is így látod, és megérted, hogy magukkal ragadtak az emlékek.
Hidd el, próbáltam már megírni versben is, prózában is, de nem megy, túlságosan ragaszkodom minden szóhoz. Idő kell nekem, s ha majd, eljön az az idő, amikor csak nyersanyagként tudok rá tekinteni, talán akkor még lehet belőle valami. 🙂
Örülök a következő mondatodnak: "De jól van ez így, az ilyen őszinte, mélyről fakadó gondolatokból születnek az igazi, nagy versek:)." Remélem, így lesz!
Örülök, hogy olvastad, sosem veszem zokon a kritikát, mert a leggyakrabban magam is érzem, talán csak a megerősítés szükségeltetik, vagy ha éppen nem érezném, akkor viszont jó, ha valaki mégis felhívja a figyelmem. Köszönöm.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Azt írod, kiszakadt belőled. Ki bizony. Erre való az írás.
Sodornak is soraid, tájak, emlékek, hiányérzet, visszavágyás, fájdalom… a göröngyök.
Mégis új régi ízt érezhettél magadban, és ez jó. 🙂 Régi hangok, új alkony. 🙂
Örömmel olvastam.
pipacs 🙂
Kedves Pipacs!
Köszönöm Neked, hogy Te is érzed, hogy kiszakadt belőlem, hogy le kellett írnom.
Idő kell hozzá amíg külön tudom választani mi az ami esetleg másnak is mond valamit, és nem csak nekem fontos. Elárasztottak az emlékek, s ha majd egy idő után, amikor már csak "nyersanyagként" tudok rá tekinteni, akkor talán át tudom dolgozni, s még lehet belőle talán jó vers is. Köszönöm értő és érző véleményed.
Szeretettel
Ida