Ha újra játszhatnám az életet,
A vonatként száguldó perceket,
A kevés napot, mi elsőre rengeteg.
Ha újra láthatnám régi társaim,
A beteljesületlen, elveszett álmaim,
A lelkemnek kedves leomlott házaim.
Ha újra hallhatnám a patak csobogását,
A gyerekkori barátok zsibongását,
A hátsó kapu hangos nyikorgását.
Ha újra érezném az elmúlott szerelmeket,
A fűtött vággyal teli érzelmeket,
Nem kapnék mást, csak újabb sérelmeket.
2005. augusztus 23.
3 hozzászólás
és milyen igaz! mindig sérülés a vége, de legalább addig édes a dolog, míg átéled!
tetszett a vers!!!!!!!!!!!
örülök hogy tetszett, köszi hogy olvastad:)
Örülök hogy tetszett, bár igazából fejlődtem azóta, mióta megírtam..köszönöm a hozzászólást:)