Valahol messze
az otthonon túl
leszállt az este,
s a gondokba fúlt
szilárd tükörkép
zordabb, mint máskor.
Felgyulladt körték
fénye, kiáltok.
„Ezzel kit áltatsz?
Nem fáj a nemlét…”
S én körmöm vájva
markolok csempét.
Arcomon könny mos
halált a zajba,
így torzul ő most
gúnyos kacajba.
Megrándul arcom
örökmosolya,
s gyűlik a padlón
a tenger-pocsolya.
Érkezik válasz,
(kavarog elmém);
„Ezzel kit áltatsz?
Nem fáj a nemlét…”
Görbül a szája,
görbül a tér is,
szívemben szálka,
kihúzom mégis.
Festéket mosva
kérdezem; miért?
Hitem tapossa,
megkérdi; „kiért?
Magunk siratjuk,
ha gyász megérint.”
– és repedés fut
a maszkon végig.
Tépem a hajam,
és megtépázott
mosolya zavart,
én elmélázok
rajta vagy rajtam,
és most örülhet,
mert, mi búba hajt,
az az őrület.
Ne versenyezzen
idő és halál
értem. Szeressen,
aki megtalál
halálpontosan,
legjobb időben.
Lábam összeroskad,
pedig kinőttem.
A gúnyos képmás
sebét tapintja,
s álarcát léhán
felém hajítja,
majd több száz sáska
kínozza testét.
Ezzel kit áltatsz?!
Nem fáj a nemlét!
Nevetve fürdök
kín tébolyában.
Bennem van tükröm,
hisz magam láttam…
1 hozzászólás
Kedves Dende!
Hihetetlen, hogy ilyen rövid sorokkal is menyit ki tudsz adni magadbol. Én aki a hosszú sorok kedvelője, és a kényszerbeli használója, csak csodálkozni, és gratulálni tudok. Örömmel olvastam, nagyon sok mindent, ilyen tömören először láttam. De már Sören Kierkegaard is leirta?
"Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne."
mint nállad.
üdv Tóni