Meglóbálom hosszú láncom.
Mosolyogva nézem, mily szépen táncol.
A pokolból jött, s én hordozom.
A világ összes kínját én okozom.
Hatalmas dühvel csapok, újra.
S ordítom; miért léptem ez útra?
S ha a szél is hangosabb, mint a
sóhajom; megrogyok, miért óhajtom vissza?
Igen, nem. Igen? – Nem. Igen. Nem
Semmi sem parancsolhat a szívemnek.
Csatakosan porban vergődök,
ha nemet kiáltok, akkor mennydörgök.
Igen; villám cikázik az égen.
Megszorítom láncom. Szeretlek téged?
Lesújtok.
4 hozzászólás
A szerkezet és a rímek nem mindenhol tetszenek, úgy érzem, helyenként lehetne gördülékenyebb, de érdekes a hangulat és jó a mondanivaló.
Bár gondolom kicsit felindulva, hirtelen írtad a sorokat, nem ártott volna jobban kidolgozni a verset, szebb és egységesebb formát adni a gondolatoknak, de összességében nem sikerült rosszul.
A négyest így is éri.
Üdv.:Tamás
köszönöm szépen az olvasást és a véleményt! =)
megfogadom tanácsod, még egyszer leülök elé.
üdv: D
Szerintem ha egy vershez mégegyszer leülnek akkor elveszti eredeti mondandóját. Nagyon érdekes amiről írsz, a rímek valóban lehetnének jobbak, de a tartalom ellensúlyozza. Az utolsó vszak elég erős. Csak nem tudom pontosan mire célzol. lehet hogy csak én vagyok túl fáradt ahhoz hogy megértsem. Mindegy, tetszik.
Üdv
köszönöm. és igazat adok. mert pl. nem gondolsz meg mindent kétszer, amit kimondasz. a megírás pillanatában érzel. minden sornál mást érzel. ahogy megint mást éreznél, ha megint leülnél. =)
üdv