Örök

Emléket állít
szívéből léte,
csodával határos
elméje lépte.

Arany hajból
(látó szeme)
fahéjba sötétel,
délceg termet
nyújtott ívét,
(pőrén csodálva)
köldök köré építi,
álmaiba vágyva.

Nyak hajlatán
eszét bontja,
(szoknya sem kell
alányúlna)
simít gyengédséggel,
mézbe veszve
keblek halmán

békét köt Istennel.

Illat-borzolt tengeri szél
gyöngyháznak képzetén,
könnyek között, örömmel
hordozza tenyerén.

Temploma, vágy-teli
tudásnak szava,
mennyektől áldást kért,
és szerelmet kapott
(emlékektől
terhes magánya).
Érzések tükréből
palotát épít,
reneszánsz oszlopát
hitéből kivájva…

De könyörület kegyelmeként,
– elsodorva hevét-
Vitorlásán bontja
szabadságnak szelét,

S a tengerárba belefesti
Kedvesének lelkét.