Gyertyaláng pislog az éj közepén,
hűvös szellő bolyong a pokol küszöbén.
Álmok és remények égnem a máglyán,
elszáll a boldogság, marad az ármány.
Tomboló szelek fákat facsarnak,
messze a tavasz, nem is kacsingat.
Ablakomra ráfagyott már a jégvirág.,
Nap sem mosolyog, elzüllött a világ.
Terror és megtorlás, vérző testek,
Bomba robban, gyilkos repeszek!
Törik az utat az igazság felé,
szöges drótot szőnek a boldogság köré.
Maradt még vágy, születik szerelem,
gazsággal emésztett siralmas kegyelem.
Van még madár, de nem csiripel,
Fájdalom serege dobszóra menetel.
A könnyek is már, csak csöndben folynak,
néma zokogás vendége a tornak.
Eltemetünk lassan mindent, ami jó,
marad a rohanás és a vak vízió!
1 hozzászólás
Kedves Attila!
Az hiszem, eddig még nem találkoztunk. Örömmel olvasom szépen csengő, tartalmas verseidet. Örülök, ha erdélyiekkel találkozhatom. Én sajnos, csak négy évig élhettem ott, életem legcsodálatosabb időszakát. – Verseid tetszenek, egyetlen megjegyzésem, hogy a sorok szótagszámára kicsit jobban oda kellene figyelned. Azt is tudom, ezt mindig nem lehet betartani, s ha egy-kétszer fordul elő a versben, az még "Nagyjainknál" is megtörtént.
Versedben találtam egy elütést: "égnem a máglyán" – csak azért jegyzem meg, hogy kijavíthasd. Gondolom, ismered a módszert.
Élvezettel olvastam a bemutatkozó versed, amelyben mindent elomdtál magadról.
Szertettel üdvözöllek: Kata