Vérereim mint vén fa ágai
hálózzák be testem gyér lomb alatt,
de még nincsenek csontos görcsei,
néma patakként életet adnak…
Járt nálam egy ember, szeme derűs,
nyolc évtizednél is többet megért.
Volánnál ült, s az gyors volt , sosem hűs,
kérés szerint biztosan célba ért.
Elmondta bölcsen, ma mi élteti,
érdekli még, szőlője hogy terem.
Lassulnak már megfontolt léptei,
de jó nedűt kínál még a verem.
A lépcsőnél karom ösztönnel nyúlt
keze felé, hogy segíthessem őt,
de elhárított, s élt benne a múlt,
mikor mögé kerültek ifjak s nők!
Most is vezeti fényes kocsiját.
Már benne ül, mosollyal int nekem:
„Amíg találkozunk, élünk…világ
romolhat körben, éghet szüntelen!”
Teraszra érve elgondolkodom:
erőm kisebb, de sok teendő vár.
Tőle kapott hittel, verssorokon,
egy perc, s szavakból zöldül a határ!