Sodor az ár könyörtelen vízen,
izzik a Nap fent a kopár hegyen,
nyújtja szirmait két karcsú virág,
máskor körülöttem csupasz síkság.
Szomorú fűz lógatja az ágát,
mossa a víz düledező szárát,
ő is oly magányos akár csak én,
megtörik lombján a hajnali fény!
Vígan cikázó nappali árnyak,
szaporán csapkodó sérült szárnyak,
vérző sebeken körmöző hegek,
öröm é kín, ez vagyok én neked!
1 hozzászólás
Gratulalok a versedhez nagyon szep.