Lustán kúszik domboldalon a Hold
nagy fényes hasát nehezen bírja,
újra a magány reményeket old,
bánatot a sötét szívembe fojtja.
Két csillag ragyog a felhős égen,
mint a szemed kedves mosolya,
nem éreztem így, már nagyon régen,
csiripelő ajkad szívem dallama.
Nehéz betörni szíved kapuját,
már hetek óta folyik az ostrom,
nem is könnyíted szívem bánatát,
csalódás könnyeit magamba fojtom.
Miért nem dobsz, kő helyett egy csokrot,
miért nem mondod, mit szívem kíván?
Nemes érzelmed magadba fojtod,
tápláld a reményem, hogy eljössz talán.
4 hozzászólás
Sajatos hangulatu versedben ott van a vagyakozas es a remeny de azert erzodik belole egy keves fajdalom.Nagyon tetszet,gratulalok!
Érdekes a versed, tele van fojtással 🙂 . Az első szakaszban ly-nal, azt szerintem javítani kéne. Mindemellet a versnek hangulata van!
aLéb
Kedves aléb!
Köszönőm, hogy olvastad versed, és, hogy a hibára fel hívtad a fegyelmem!
Szeretettel szaty
Szép vágyakozással teli vers ez kedves Szaty!
szeretettel-panka