Fáj, ha rád gondolok,
Mert elmúlt a léted.
Magamban hordom,
Örökké fájó emléked.
Merre visz az utam,
Nem látom a végét.
Néha életem céltalan,
S elvesztem reményét.
Szemedben láttam, félsz.
Mikor rám néztél éreztem
Nem magadért élsz.
Mi lesz velem? Engem féltettél.
Néztem a falon az órát,
Lassan teltek a percek.
Mikor közölték, hős voltál
Utolsó szavad volt, szeretlek.
Megszáradt könnycsepp arcodon.
A tekinteted még mos is fáj.
Belém égett, engem nézett,
De már a távolba révedt.
Üvegesen, homályosan, céltalanul.
Üres lettem, magányosan, nyomorultul.
Törlöm emléked, hidd el.
Bedobom a sírba, vidd el.
Ordítok a semmibe, a semmiért
A semminek, neked, igen,
Hogy csak rémálom legyen csupán,
Ne a valóságot éljem át.
Egyszer volt de már nincs.
Olyan jó volt, igazi kincs.
Egy hatalmas csodám,
Az én szerető nagymamám.
2 hozzászólás
Helló!
Tisztán érezhető veresedből a fájdalom, gyász és szeretet.
Üdv:Ági
Kedves Erika!
Megható a vers, amivel a szeretett nagymamádat búcsúztattad, érezhető minden mondatában, hogy köztetek meghitt szeretet lehetett. Tudom, fáj sokáig. De arra gondolj, hogy Odaföntről is vigyázni fog rád.
Szeretettel: Kata