A mai nap nálam ötösre vizsgázott szeretetből. Majdnem dicséretet is kapott, aztán azt mégsem.
Kisebbik lányommal hazafelé tartottunk a 96-os busszal. Az első megállónál felszállt egy erősen ittas, középkorú pár. Látszott rajtuk, hogy nem kivételes alkalomból italoztak… Először rosszalló pillantásokkal méregettem őket, ám ami ezután, az alatt a pár perc alatt történt – a következő megállónál leszálltak – eloszlatta bennem az irántuk táplált negatív érzéseket. Nem az „ilyen” emberektől megszokott módon viselkedtek. Nem veszekedtek, nem kiabáltak kígyót-békát egymásra. Sőt! Olyan szeretettel, tisztelettel viseltettek egymás iránt, hogy az már példaértékűnek mondható. A nő megpuszilta párját, akinek ez szemmel láthatóan jólesett. Váltottak pár szót. Megbeszélték, hogy igen, végül is vettek kenyeret, nem, nem felejtették el. A nő megsimogatta a férfi arcát, majd leszálltak.
Ennél a megállónál szállt fel egy (nagyon) fiatal fiú, és egy (még fiatalabb) lány babakocsival, benne egy pár hónapos kisbabával. A mellettük álló, középkorú, nagydarab, zord tekintetű férfi mosolyogva nézte a gyereket, majd segített a babakocsit biztonságba helyezni, hogy el ne guruljon. A fiú és a lány az előző párhoz hasonlóan (a mai fiataloktól – sajnos – nem a megszokott módon) szintén szeretettel (ők még szerelemmel is) viszonyultak egymáshoz. A fiú simogatta a lányt, megcsókolták egymást. A fiú nem titkolt vágyakozással nézett gyermeke anyjára (a helyzet mégsem volt zavaró). Látszott rajtuk, hogy nem régóta vannak együtt, és hogy kisbabájuk igazi szerelemgyerek. Jó volt még csak rájuk pillantani is.
Mint ahogy a következő két ember – akik a mai napot szintén hozzásegítették a kitűnő „vizsgajegyhez” – látványa is jó érzéssel töltött el. Egy harmincöt-negyven év körüli (egészséges) férfi szállt fel a buszra, oldalán egy hasonló korú nővel, akin viszont látszott, hogy szellemileg nem teljesen ép. A nő leült, a férfi megállt mellette. Lehajolt párjához, megpuszilta. A nő simogatással viszonozta a férfi szeretetteljes megnyilvánulását. Mozdulatán látszott, hogy az előtte álló ember a legfontosabb az életében.
El sem hittem, hogy pár perc alatt tényleg ennyi szeretetteljes mozzanatot láttam.
Leszálltunk a buszról, és elindultunk a házunk felé. Lányom – szokásához híven – hozta a három és háromnegyed évesek formáját (nem adom oda a kezem, egyedül is át tudok menni az úton, /éppen/ Rezgőszárnyú Póni vagyok, és most repülök…), én pedig szokásomtól eltérően (azonnal add ide a kezed, a végén még matrica lesz belőled, ne repkedj már annyit, én nem tudok repülni…) mosolyogtam.
Annyi erőt kaptam rövid utazásunk során a szeretet látványától.
Házunk elé érve, három tizenéves lány haladt el mellettünk. Beszélgetésükből – szerencsére – csak egy mondatfoszlány jutott el fülemig: „…ráhúztam a kukát, összerugdostam…”
Ennyi azonban elég is volt ahhoz, hogy „leszálljak” a földre (most jut eszembe, én elvileg nem is tudok repülni…).
Nos, ezért nem kapott a mai nap dicséretes ötöst (szeretetből).
Elnézem a lányomat… frissen fürödve, „tiszta” arccal, lehunyt szemmel, cumisüveggel (igen, ezt sajnos még nem „nőttük ki”) a szájában, az ágyamban.
Nézem őt, és közben azt kívánom, bárcsak ő több „szeretetből ötös”-napban részesülne élete folyamán…
6 hozzászólás
Milyen igaz, szerencsére azért, ha jól körül nézünk, még nem halt ki teljesen a szeretet. Te jól körül néztél, és szépen megírtad. Köszönöm.
Örülök, hogy tetszett az írásom, és köszönöm, hogy olvastad. 🙂
Szia!
Nagyon tetszett az írásod. Hinni kell benne, hogy a szeretet mindig győz a gyűlölet felett.
Üdv: Colhicum
szívmelengető írás. 🙂
Köszönöm a hozzászólásotokat Colhicum és Liz Reed! Úgy éreztem, hogy le kell írnom a látottakat. 🙂 Ezek szerint nem hiába… 🙂
Mégiscsak a szeretet győzött 3:1-re, ezt azért ne feledjük 🙂
Szép írás, gratulálok!
Hanga