Szerda hajnalban kómásan estem be a bejárati ajtón. Megbotlottam a küszöbben, hatalmasat zakóztam. Talán kevesebbet kellett volna inni… A kis akcióm természetesen azonnal felébresztette a nagyit is. Rögtön kisietett a szobájából, a köntösét is csak úgy sebtében öltötte fel. Ehhez képest nem is állt rajta olyan kajlán. Aggódó tekintete mosolygóvá vált, amint meglátta, hogy felállok és teszek néhány – talán határozottnak tűnő, de igazából szörnyen bizonytalan – lépést
– Nem ütötted meg magad, gyermekem? – kérdezte.
– Nem, nem, nagyi. Jól vagyok. Aludj – Csak tőmondatokban tudtam beszélni az elfogyasztott alkohol mennyisége, illetve a hajnali időpont miatt.
– Tudod, hogy nem tudok aludni, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy biztonságban hazaértél! – emlékeztetett.
– Tudom.
– Már megvetettem az ágyad, csak feküdj le, aludj! – mondta, s én rögvest elindultam a szobám felé. Út közben még visszafordultam:
– Köszönöm.
– Aludj, csak aludj, én majd vigyázok, hogy délig semmi se zavarja az álmodat! – ígérte nagyi.
Lassan bebotorkáltam a szobámba. Próbáltam kitapogatni a köztem és az ágy között elhelyezkedő bútorokat, nehogy nekimenjek vagy belerúgjak valamelyikbe. Villanyt nem akartam kapcsolni, szörnyen bántotta volna a szemem a fény ilyen hirtelenjében. Sikerült nesztelenül elvánszorognom az ágyig. Ledőltem, s élveztem a puha takaró érintését, a hideg párnát az arcomon, a melengető érzést, hogy itthon vagyok. Csakhamar el is aludtam.
Reggel hat óra körül ébredhettem fel először. A nagyi hangját hallottam, valakinek kiabált. Furcsállottam ezt a tevékenységet, nemcsak azért, mert a nagyi olyan halkan szokott beszélni, hogy nekem van szükségem hallókészülékre, hanem mert azt ígérte, délig nyugodt, csendes körülményeket biztosít nekem, hogy kialhassam a tegnapi születésnapi bulim fáradalmait.
– Kedves szomszéd! – kiáltott nagyi – Kérem, ne ordítson a feleségével! Az unokám nagyon fáradt és ma érettségizni fog!
Bosszankodva, majd kicsit mosolyogva jöttem rá, hogy nem is a szomszéd hangjára, hanem az én drága nagymamám jótékonykodására ébredtem fel. A fal felé fordultam és lekapartam magamról a takarót, mert szörnyen verejtékeztem. Az ablak ugyan nyitva volt, de ez nem sokat változtatott a szobában lévő hőségen, ugyanis kintről is csak a meleg, nyári levegő áramlott be.
Arcomat mélyen a hideg tollpárnába fúrtam, majd hamarosan újra elnyomott az álom.
Másodjára akkor keltem fel, mikor nagyi a szobámban ténykedett. Bizonyára az ablakpárkányon ülő verebekre ripakodott, mert sűrű ’Hess!’-ek közepette a kezével kalimpált a levegőbe. S hogy cselekedetének eredményességéről megbizonyosodjon, még sokáig bámult az égre. Elkönyvelte a madarak fölött aratott győzelmét, majd összeszedte az eldobált ruhadarabjaimat, s szépen összehajtogatva a fotelba tette. Ezután büszkén – ,mert ugye ő gondoskodik a nyugalmamról – kivonult.
Magamban picit mérgelődtem, miért zargat folyton, de csak elmosolyodtam újra. Hisz’ nagyi csak jót akar, s lám, még az ablakot is bezárta a madár-hadművelet után. Így már elviselhetőbb volt a hőség, s engem újra elnyomott az álom.
Percekkel vagy órákkal később – no igen, az ember alvás közben teljesen elveszti az időérzékét – arra riadtam fel, hogy a nagyi magában szitkozódik:
– Hogy a fene vinné el ezt a tejet, hogy kifut…!
Hogy mit művelt ő a tejjel, azt csak utolsó elszundításom után tudtam meg, egészen pontosan déli tizenkét órakor, amikor nagyi mosolyogva, kipirult arccal, csillogó szemekkel, egy tálcát egyensúlyozva közelítette meg az ágyamat. Ahogy megláttam a gőzölgő, meleg tejet a piros pöttyös bögrében, elmosolyodtam. Szóval ezt a tejet átkozta az én nagyikám! Nagymama, látva a reakciómat, boldogan szólalt meg:
– Látod, gyermekem, milyen nyugodtan aludtál! Én megígértem, hogy vigyázok a nyugalmadra, s lám, a nagyi soha nem szegi meg a szavát! – mondta mindentudóan – Pedig ha tudnád, hogyan telt az én délelőttöm!
–Tudom én, tudom, nagyikám…! – mondtam magamban somolyogva.
-De mondd csak, jól aludtál, édes lelkem?
-Drága nagyi…! – mondandómat nagy levegővel kezdtem, mert sok mindent akartam mondani. Ám végül csak ennyit válaszoltam:
– Nagyszerűen aludtam, nagymama, köszönöm!
10 hozzászólás
Tetszett!Pár emlék eszembe jutott ,amíg olvastam:)
Grat.
Sz.:Pityu
Szép emlékek, nekem is mindenről azok jutnak eszembe..:)
Köszönöm!:)
Szeretettel: Eszti
Kedves Bestina!
Egy érdekesen kedves történetet olvashattam. Valahogy mégis mélyen megérintett.
Mindkét oldalról a jószándék, figyelmesség és a megértő szeretet bújkált benne. A tizen-huszonévesek, valamint a gondoskodó nagymamák gondolat és érzelemvilágába vezettél bennüneket. Jól érzékeltetted a két korosztály közötti életfelfogásbeli különbséget, valamint az ezt áthidaló összekötő szálakat. Gratulálok írásodhoz!
Szeretettel: Zsóka
Köszönöm, Zsóka, örülök, hogy tetszett!:)
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Utólagos elnézésedet kérem, véletlenűl gépeltem el a nevedet a megszólításnál.
Zsóka
Zsóka, semmi probléma, gondoltam, hogy nem volt szándékos. 🙂
Eszti
Tetszik a munkád. A zavaró tényezők ellenére, föl-fölbukkanó búvópatakként érezhetően végig jelen van a kölcsönös tisztelet és szeretet. Nem könnyű ezeket az érzelmeket megfelelő mértékkel megjeleníteni, – mert nagy a giccsveszély -, de neked sikerült.
Az útközben egy szó. A párbeszédet jelölő gondolatjel és a mondatkezdő betűd között néhány helyen nem hagytál szóközt. Pl: „-Drága nagyi…!” A hármaspontnak is a felkiáltójel után kellene állnia. Ha ezeket az említésre is alig érdemes kis hibákat kiküszöbölöd, akkor élményt adó, hibátlan írással ajándékozod meg az olvasóidat.
Gratulálok. a
Köszönöm az észrevételeket, hamarosan javítom a hibákat! Örülök, hogy tetszett 🙂
Eszti
Kedves Eszti!
Nagyon jó írás igazi humorral fűszerezve. Nagyszerűen ábrázolod a nagymama és unokája közötti meghitt kapcsolatot.
Szeretettel: Eszti
Köszönöm, Eszti!
Örülök, hogy így gondolod 🙂
Szeretettel: Eszti