Éji órán, tágas birtokon át, lenge hálóruhájában, istállóhoz lopakodik a lány. Lámpás gyenge fényénél, a fiú – lovászlegény – faládán üldögél, kezében zsebkés, aprócska lovat farag épp. Meglátja a belépő lányt, örömmel eléje ugrik, s rögvest csókban forrnak össze, hosszacska ideig. Ám hiába kedvesének minden hűséges ölelése, mégis komor a lány kedélye.
– Mi a baj? – kérdi a fiú.
Nehezen felel a lány:
– Búcsúzni jöttem. Elhagyom a szülői birtokot, mely nekem életet, neked pedig munkát adott.
– Mindez ily hirtelen? Hová? Miért?
– Fürkész apám megsejthette titkunkat, a forró szenvedélyektől mámoros, lopott óráinkat…
Értetlen a fiú, kétkedve néz a lányra:
– Ha így lenne, már nem élnék!
– Gondolkodj! Valamiért mégis idegen ország iskolájába küld, a tengeren túlra. Délelőtt indulok, bőröndjeim készen vannak az útra.
– Nyomon követlek, látatlanul megyek veled!
– Lehetetlen! Apám emberei kísérnek! Te földönfutó vagy, nincstelen, de hidd el, én így is szeretlek! Értsd meg, oda nem tarthatsz velem, és én semmilyen ellenvetéssel nem élhetek!
– Mikor láthatlak újra? – kérdi a fiú, s gondolatban máris tagadja, elánnal átkozza a nagybecsű égi szenteket.
– Évekbe telhet… – sóhajtja könnyeit nyelve a lány. – Mire ismét hazatérek, már érett Nő leszek.
– Türelmem végtelen! Várok rád bármennyit, ha kell!
Baljósabbak a hírek, ördögibb a kör:
– Nem érted, egyetlenem! Halálod közeleg! Miután elhagytam a házat, apám téged tüstént megölet!
Tehetős a lány atyja, Kinek hatalma messze kiterjedve, és még messzebbre elér a (gyakorta) véres keze. Ha szöknének is, széles-e világban sehol nem lenne menedékük. Apja ádáz zsoldosai legott nyomukba hágnának, felkutatnák kettejük rejtekét, a lányt hazavinnék, a fiút meg helyben felkötnék.
A fiatalok nyomasztó csendben, fagyos szorongásban állnak, nincs már idejük többé semmire, egyiküknek közeleg az elkerülhetetlen végzete.
– Menekülj! – kérleli a lány. – Hagyd el e vidéket, egyedül sokkal nagyobb lesz az esélyed!
Elszántan csattan a fiú:
– Inkább a halálba megyek, nem akarok létezni nélküled! Menj, találj magadnak mást, engem felejts el, ügyet se vess reám!
Felzokog a lány:
– Hogy mondhatsz ilyet? Nem kell más! Érted dobog a szívem, mely örökre tied! Nélküled én sem élhetek!
Dacos a válasz, már mindenre elszánt:
– Kell a borús igazság?
– Tudni akarom! Tőled semmi se fáj!
– Elvenném életed, s utána az enyémet, mintsem holnap elveszítselek!
– Kedvesem, tudom, hogy megteszed.
Elnémulnak mindketten, elakadtak a szavak. A fiú mindenképp bevégzi sorsát, de ő nem menekül, ha nem viheti magával szerelmes párját. Sötét képzeletükben látják a távolban síró lányt, valamint a fiút, nyakánál fellógatva egy terebélyes fán.
Kaján vigyorával lejti negédes táncát a keserű végzet, konok kedvében szolgálja fel a rútat, és rabol helyébe szépet. Gyalázza a jót, méltatja a kegyetlent, józan választást nem ad, gúnyosan felkínál egy végső lehetőséget. Serdülő szerelmesek, szívüket facsarja a bánat, pillantásuk mégis helyeslő a pillantásban, mindent kiolvasnak egymás gondolatában. Születik az egyhangú döntés, majd ők hirtelenjében írják át a részükre szánt tragikus befejezést!
Magához szorítja a fiú a lányt, és mint Ki többé sosem engedné el, úgy öleli át, szomorú homlokaik nyugszanak egymás vállán.
– Egy csók, csak még egy, mielőtt elmegyek! – bájosan mosolyog a lány, vonja magához a pengét, úgy nézik közben egymás szemét. Keblénél megtépi a hálóinget, fehér tenyerével szorítja a kést markoló, remegő kezet:
– Szerelmem, találkozunk odaát.
Nyomasztó a levegő, fojtja a friss széna illatát, hevesen csókol a fiú, és az átkos pillanatban szíven szúrja a lányt.
A kecses kezek, melyek eddig a vállát fonták át, elernyedve, haldokolva omlanak alá. Karjaiba kapja a végtelen álomba térő kedvesét, szénára fekteti Őt, s még utoljára úgy hajol fölé. Öröklétbe szenderül a szépség, csillogó tekintetéből a tolakodó végzet elorozza a szerelmes fényt.
Megfagy most az idő, elszürkül a tér, kihuny egy ártatlannak élete, terjengőben a pirosló vére. Súlyos könnyek a fiú szemében, és csak tehetetlen düh tombol lelkében, amiért így bánt el velük a cinikus végzet! Édes titkát immár sírba vitte a lány, de a hátrahagyott kedvesét gyilkos bűnbe taszítván. Ha most őt itt rajtakapják, nem kerülheti el brutális sorsát!
Egek felé pillant a magára maradt szerelmes, csalódott dühe mérhetetlen, mély megvetése tükröződik indulatos tekintetében: Ezt akartátok, ti szentségtelen gyávák? Legyen! Lesz értelmetlen halálért még egy felesleges halál!
Kedvenc lovához lép a fiú, közel bújik hozzá, megsimítja nyakát, fejét, dús sörényét:
– Vágtázz innen, menekülj! Minden, mi eddig színes volt és meleg, most hamarjában fakulni kezd, elfeketedik, majd kopár lesz és rideg… Nincs itt már más, csupán az elkerülhetetlen pusztulás.
Lódulnak a paripák, ösztökélve paskolja mindnek farát. A mének ijedt szökellésbe kezdenek, céltalan futásnak erednek, vágtájuk sebes, tekintetük tág, zsigereikben rettegik az orvul várakozó halált.
Míg az állatok menekülnek, a fiú az almokat több helyen gyújtja meg. Felemeli fénytelen tekintetét a szénapadlásra, mely a szerelmes együttléteiket oly sokszor rejtekül szolgálta. Arcán egy keserédes mosoly fut át, de el is komorul nyomban, és az odahalmozott kazlakba veti a lámpást.
Éled közben a birtok, az átkos idő fogytán, a fiú sietve dobja át a kötelet a gerendán. Még egyszer szétnéz, szemével keresné a lányt, de a sűrű füstön át, mindenfelé csupán őrjöngő táncú lángokat lát. Ez volt szerelmük máglyája, legyen is hát egyben a meleg fény, mely utat mutat a legyőzhetetlennek vélt idő mögé!
Fellép, hurokba dugja fejét, bicsaklik a faláda, megfeszül a kötél. Reccsenő nyakszirt, roppanó torok, de nem küzd a fiú, megadva lóg. Pár pillanat már csupán a lét, s míg érte jön a vég, gyötrelmesen vezekel égbekiáltó bűnéért. Életen innen, vetne még egy pillantást a lányra, de odaát, a halál mezsgyéjén, már újra viszontlátja. Ott várja, tündöklően pompázatos fénybe invitálja, nyújtja felé karját, jobbján látja gyermekkori önmagát…
Csapnak fel a lángok, mint kiéhezett bestiák, még le sem nyelték a kazlakat, de már harapják a fát. Emelkednek tovább, egyre fel, csócsálják a deszkafalakat, esznek minden ehetőt, kikezdik a mennyezetet, falkában marják a tetőt. Félig rágott gerendák lángolva hullanak alá, szerelmes érzelmeket, emberi testeket égetve hamuvá.
Hajnalra jár, mit sem ér a számtalan vödörnyi hűs kútnak vize, nem lankadnak a lángok, hiába locsolják, ütik, tiporják, a felperzselő enyészet tüzesen dühöng tovább. Midőn a Nap a látóhatárra kél, gyötrelmes szimfóniával mordul fel az ég. Sötétlő, komor felhők érkeznek, s akaratosan a pajtának izzó romjai fölé gyülekeznek. Villám hasít, haragosan cikázik a mélybe, és mint megkésett, felszentelt kenet, zivatar formájában érkezik a siratóének. Sűrű, kövér esőcseppek oltják az üszkös hamvakat, mely oltárként szolgál a két fiatal maradványának.
Forró még a parázs, melegek a csontok, könnyek közt olvassák össze a tüzeket oltók. Találják a lányét: egyik karja mintha kedvese után nyúlna (koponyája is feléje fordulva), másik keze lejjebb pihen, hamuvá lett öle felett. Arrébb nézik a fiúét: csontjai halomba hullva, mégis valahogy délcegen, halálban is büszkén. Két gerincet számolnak, mely előtte élő emberé volt, és a lánynak medencéjében még egyet, egy picikét, egy egészen aprót…
(Egy előző élet emléke nyomán)
Sid Clever