Tadzs ud-din megunta Bagdadban a szőnyegszövést, összebeszélt egy barátjával, és elzarándokolt egy jó távoli helyre. Út közben valahogy csak megéltek, a templomvárosban történt, ami történt, elég az hozzá, eldöntötték, hogy nem mennek többé haza. Menjünk inkább Indiába, javasolta Saifud. – India, az meg hol van? – Keletre, testvér, addig megyünk keletre, ameddig el nem érkezünk Indiába.
Mentek, mendegéltek, szép lassan, mert sose volt jó az a nagy sietség, és megérkeztek az Indus folyóhoz. Ez már India? – kérdezte Tadzs ud-din. – Még nem egészen, testvér, át kell jutnunk a túlsó partra. – Héj te, hogyan fogunk átjutni ezen a ménkü nagy folyón?
Az Induson már akkor sem lehetett átgázolni; elkötöttek két bőrtömlőt nagy titokban, és már ott is voltak Indiában.
A csónakosok bottal kérdezgették, hogy jutottak a bőrtömlőkhöz, de Saifud megmagyarázta nekik, véletlenül találták a parton, és csak azért hozták át, hogy el ne vesszenek.
Vigyétek vissza, mondták a csónakosok, és a nagyobb nyomaték kedvéért még egyszer megverték őket.
Nem lehet, mert megfogadtuk, hogy csak egyszer kelünk át mindegyik folyón.
Akkoriban szent volt minden fogadalom, a bagdadiak szabadon elmehettek az orruk után, amerre nekik tetszett.
Tadzs ud-din megint megkérdezte: Ez már India? – Bizony, testvér, és én nem is megyek tovább, letelepszem az Indus partján, és gondolom, bőrtömlőket fogok javítani.
Tadzs ud-din elismerte, hogy az se rosszabb, mint a szőnyegszövés. Érzékeny búcsút vett a barátjától, és tovább ment kelet felé. Egyszer csak találkozott egy rablóbandával. Nagyon megörültek, mert azt gondolták, lophatnak valamit egymástól. Zsebüres és Üreszseb hamar megértik egymást; kis tüzet raktak, sült fakérget ettek, aztán a rablók megkérdezték Tadzs ud-dint: Honnan jöttél, mi a foglalkozásod, amiből nem élsz meg?
Szellemmérő vagyok, felelte a bagdadi.
De jó! És van, aki fizet azért, hogy megméred a szellemeket?
Nem mindig. De ha akad egy ilyen kedves, jó szándékú ember, akkor minden van, tej, rizs, joghurt, cukor, vagy legalább üres tányér.
A rablóknak nagyon megtetszett ez a foglalkozás. Éjjel-nappal útonállunk, mondták, aztán még egy üres tányérunk sincs, hogy megrakjuk a nem létező rizzsel és cukorral. Testvér, felhagyunk ezzel a szörnyen veszélyes és illegális rablással. Tanítsd meg nekünk, hogyan kell szellemeket mérni, mert elhatároztuk, hogy ettől a perctől fogva mi is úgy élünk, mint a becsületes emberek.
A szellemmérő nem mondatta magának kétszer, és elmagyarázta a szakmai fortélyokat. Az első dolog, hogy legyen mérni való szellem. Szerencsére ez nem a mi dolgunk. Mindig vannak panaszosok, akik itt vagy ott szellemet vélnek látni, szívesen megmutatják, hol kísértenek a kísértetek. Most veszünk egy hosszú zsineget, és megmérjük azt a mocskos tolát, hosszában és keresztben. Összeszorozzuk ezt a három számot, és máris elkergettük a tolát. – De testvér, okoskodtak a rablók, hogyan szorozzuk össze a tolát a zsineggel, amikor láthatatlan? – Ne törődjetek vele, ti csak mérjetek és szorozzatok, amíg a habibi oda nem adja a kialkudott dohányt.
A habibik soha nem gondolták volna, hogy becsületes munkából is meg lehet élni; loptak egy zsineget, de tényleg utoljára. Szorgalmasan mértek és gazdagodtak. Ebben az is benne lehetett, hogy a zsineget a száradó fehérneművel együtt találták ellopni, és a tolák ész nélkül menekültek, amikor meglátták a Gül-Hamám öles bugyogóját.
A nagy szellemmérő előbb-utóbb ezt a munkát is megunta. Fárasztó is az, bugyingóstól emelgetni a zsineget. Héj, testvérek, ti csak éljetek itt nagy megbecsülésben, nekem megint utazni támadt kedvem. Megnézem, hol van a kelet meg India vége.
Ne menj el, testvér, sehol sem találsz több szellemet, akit meg kellene zsinegelni.
De a bagdadinak már elege volt a tolák szorzásából; elindult, bele a felkelő napba, és addig ment, amíg el nem fáradt. Hol vagyok, hol vagyok? Ahogy elnézem, egy barlang előtt.
A barlang éppen üres volt, mert az előző lakók szűknek találták, és elköltöztek onnan. Tadzs ud-din kiseperte a szemét öregjét, a tigrisszőröket és a félig lerágott csontokat, és úgy döntött, hogy remete lesz. Behúzódott a barlang mélyébe, és elaludt. Néha arra ébredt, hogy hangosan korog a gyomra, máskor egy szemtelen tola ugrált a barlang szája előtt. Ilyenkor gyorsan átfordult a másik oldalára. Korgó tola, ki vagy te, hogy merészeled zavarni a szent remetéket? Bizony, Tadzs ud-din még arra is lusta volt, hogy leszakítson egy érett banánt, ahhoz meg végképp nem volt kedve, hogy tolákat mérjen. Szent emberek nem dolgoznak! Hova lenne a szentségem, ha egy banánnal vagy egy zsineggel bepiszkolnám a kezeimet?
Szép lassan éhen is halt volna, de a szenteknek a halálban is kiváltságaik vannak, nem úgy, mint a szőnyegszövőnek és a többi mesterembernek. Egyszer a szultán addig vadászgatott az erdőben, amíg a barlang közelébe tévedt, és meghallotta – Mi ez az éktelen lárma? Ki zavarja a vadászat élvezetében felségemet? – Az udvaroncok és a szolgák rögtön szerteszaladtak. Ahá, ebből a barlangból hallatszik a fűrészelés! Ott van a mocskos tola! – A szultán halálra rémült, mert a tolák nagyon különleges alattvalók – lármáznak, reszelnek és fűrészelnek, nem fizetnek adót, nem lehet besorozni őket a hadseregbe, feketék és csúnyák, még az a szerencse, hogy láthatatlanok. Ekkor eszébe jutott a főminiszternek, hogy hiszen élnek a birodalomban szellemmérők. El kell hívatni őket, azok majd befűtenek a szellemeknek!
Jöttek is a szellemmérők, hozták a zsineget a bugyingóval.
Mit látok, jegyezte meg bosszúsan a szultán, ez itt mind hétpróbás rabló és gonosztevő.
A nagyvezír könyörögni kezdett: Uraságod szakállának mindenben igaza van! De csak ez a banda tudja kimérni a fűrészelő tolát a barlangjából.
A szultán kiadta a parancsot: Mérjék meg! De ha a tola kiszorítja belőlük a szuszt, karóba húzatom az egész díszes társaságot.
A hajdani rablók nem aggódtak amiatt, hogy mi történik velük a haláluk után, becsörtettek a barlangba, és diadalmasan húzták elő, ha nem is a tolát, de a saját, csontig soványodott mesterüket. Leborultak mind a tizennégyen, és csókolgatták a lába nyomát.
Még egy rabló? – kérdezte a szultán. Azonnal húzzák karóba!
A szellemmérők megijedtek, össze-vissza kiabáltak, még hangosabbak voltak, mint idáig a fűrészelés. Szent ember! A mi gurunk! Megtérített minket! Becsületes munkát adott a kezünkbe!
Ez nagyon igaz, erősítette meg a főminiszter, mivé lennénk szellemmérők nélkül?
A szultán belátta, hogy elhamarkodottan ítélt, szent embert nem lehet karóba húzni. De mit csináljon, ha már egyszer elhatározta, hogy megbünteti?
A főminiszternek volt egy javaslata.
Vegye feleségül azt, aki a bugyingót viselte – ez már csak elég büntetés?
Gül-Hamamot odaparancsolták, de csak az eleje érkezett meg rögtön, egy napig vártak, akkor odaért a hátsója is.
Ezt mind vegyem feleségül? – kérdezte az ösztövér szent ember. A próféta csak négy asszonyt engedélyezett!
A főminiszter elmagyarázta, hogy ez csak egy, akármilyen soknak látszik. Tadzs ud-dinnak építettek egy kunyhót a város Bharkal kapujánál, a feleségének egy gyülekező csarnokot, és boldogan éltek, amíg sose látták egymást. A mocskos tolák annyira féltek, hogy be nem léptek volna a városba a Bharkal kapun.
1 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Ez az első mese, amit tőled olvastam. Engem megfogott annyira, hogy egy kicsit körbenézzek, és szemezgessek a többi alkotásoddal is.
Remek történet, kitűnő előadásmód!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdv.: E. palton