Az sem baj, ha csak úgy maradok majd, mint mosolyodból
néhány rút vonal összemosódva egy képen, elégve.
Az sem baj, ha csak úgy maradok majd, mint szakadozva
lógó függönyök omladozó házak falain, hol
nincsenek ablakok, és rombol mindent az idő már.
Az sem baj, ha csak az maradok majd, mint ragyogó kő
egy hamis ékszer dísze gyanánt, mely meglapul óvón
egy lakatolt üveg átlátszó, sima lapjai alján.
Az sem baj, ha csak az maradok majd, mint aki fázik,
és fűtetlen házak dermedt ágyain alszik,
s álmait is csak a fagyról, dérről képzeli el már.
Az sem baj, ha csak az maradok majd, mint aki nem kap
újra az elkésett ölelésből, és marad árva.
Az sem baj, ha csak az maradok majd, mint aki voltam,
és aki most vagyok. Éted-e már; nekem így öröm élni.
8 hozzászólás
Jó! Nagyon jó! Komolyan, nagyon tetszett. Megfogalmazza mindazt versben, amit én prózában gondolok a szubjektum valósságáról és valódiságáról.
Kedves Tündi! Köszönöm a véleményedet. Ezt a verset 1999-ben írtam. Terveztem már, hogy átdolgozom, de ezidáig nem voltak olyan gondolataim amelyek miatt érdemes lett volna. Kevés olyan versem van, amin nem változtattam azóta, mióta megírtam. Ez az egyik ilyen. Mégegyszer köszönöm a véleményedet.
Nagyon tetszik! Gyönyörű képekben beszélsz. Az ember teljesen érzi a valóságát minden szavadnak. NAgyon hiteles. Semmi művi nincs benne. Ez színtiszta művészet. Én a helyedben sosem dolgoznám át. Ez tökéletes.
Köszönöm, Virág.
Gyönyörű, mint mindig…
Gratulálok!
Köszönöm szépen.
Ennek a versnek isteni a ritmusa.. 🙂
Kedves Tamás!
Ez igen! Micsoda képek. Meghökkentő. Tetszik.
Ági