Oly hirtelen tűnt el az esti fénysugár,
mint, ahogy érkezett lopva, lomhán,
koromsötét lett minden, mit itt hagyott,
látásom megszűnt, mától vak vagyok.
Homályos tükröm foncsora kopott,
mást mutat, mint amit szokott,
mást látok benne, mint hajdanán,
beesett szemű torz kép néz vissza rám.
Járom az utam, mit megszabott végzetem,
súlyos rabláncom bőrömbe égetem,
fázósan didergek saját vermemben,
kezem nyújtom, nem fogja senki sem.
Istenem, tudom, meg nem kérdőjelezhetlek,
hiszen nem érdemeinkért adsz és elveszel ,
de mégis megkérdezném tőled,
meddig hagysz még szenvedni e létben?
Talmi csillogás mi kifelé látszik,
könnyeim szememből befelé folynak,
arcom viaszos, lelkem félszeg,
még egy kis szeretetet kérek!
1 hozzászólás
“Talmi csillogás mi kifelé látszik,
könnyeim szememből befelé folynak,
arcom viaszos, lelkem félszeg,
még egy kis szeretetet kérek!”
Kedves Melinda!
Talán mindenki erre vágyik, ha mi is, akkor adni kell, gazdagon, elvárások nélkül. előbb-utóbb mi is megkapjuk/visszakapjuk valakitől.
Szeretettel: Rita