Gyémántként csillan a világ,
dér ül fák, bokrok kobakján.
Ágy bélelt, édes az álom,
zord szélvész süvít karakán.
Sebaj, melegben nem fázik,
ám vészesen fogy a rőzse.
Fagy metsző, suba már rongyos,
ki viseli, feje főhet!
Nagyvilág szívén remény ül,
ám fán, madár némán vacog.
Sápadt fény sóhajt, s erőt gyűjt,
tűfogú zúzmara csacsog.
Oly zord a Föld és oly nemes,
hósivatag szótlan ragyog.
Kikandikál a hóvirág,
ajakáról zengnek dalok.
2 hozzászólás
Kedves Suzanne
Szép hasonlatokkal, díszített írás!
"Oly zord a Föld és oly nemes,
hósivatag szótlan ragyog."
Nagyon szépen kifejezted a ´kettöséget´,
a föld zord és Nemes is egyben!
A hozzáálás szempontjából
Gratulálok!
Üdv:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm szépen, és nagyon jól esik, hogy most is olvastad a versem.
Külön köszönöm, hogy még idéztél is belőle.
Az elemzést kiemelten megköszönöm, akárcsak a gratulációt.
Szép napot kívánok, tisztelettel:
Zsuzsa