Mikor itt az idő, s a halál eljegyez.
Érzem hűvös csókját, az ajkamon megpihen.
Már nem félek tőle, megyek lassan vele!
Hagyom, hogy vezessen, lépkedek mögötte.
A sötétben biztosan halad; meg -meg áll, hátra néz,
Megkínzott testem elhagyom, s megyek a nirvána felé.
Ne sírjatok értem; hisz a nap is ragyog!
Eső áztatja a földet, s a szél falevelet hord!
A madarak trilláznak, a természet él!
A levél ma földre hull, de később életre kél.
Holdanyó arca most is mosolyog,
Az éj sötétkékjében, csillagom felragyog!
Egy viharos reggelen, földi porhüvelyem
Vidd a hegytetőre, add át szellőnek!
Szabadon szárnyaljak, a földdel lélegezzek!
Esővel öntözzek, új életre keljek!
Mikor esténként a kék égre nézel,
Csillagom ott ragyog, fénye ölel téged!
Mikor könny csordul bánatos arcodon,
A széllel rohanok, rögtön felszárítom.
Látod kedves! Ne sírj! Most csak mosolyogj!
Nem hagytalak én el! Mindenütt ott vagyok!
Hajnalban az első sugárral érkezem,
Átölellek téged ott vagyok melletted!
Mikor bánatos vagy, én is könnyet ontok.
S vigaszul neked szivárványt bontok!
Halk dalt dúdolok a fák levelével,
Hisz benned élek, a szeretet fényével
8 hozzászólás
Kedves Anikó!
Versed egy olyan témát dolgoz fel, ami, és ez az ami érthetettlen, a mi "kulturált" népeink között is, még mindig tabu. De azok, azok a mitőlünk úgynevezett primitiv népek, azok már rég megbékültek a halál fogalmával, a mindennapi életükben is jelen van nááluk.
Engemet is Ernest Hemingway egyik idézete ébresztett fel:
"Most már sose írja meg azokat a dolgokat, amiket félretett, hogy majd később írja meg őket, ha már eleget tud, s jól megírhatja. Igen, legalább meg kellett volna próbálnia. Lehet, hogy az ember sose tudja megírni, azért teszi félre őket, s halogatja a kezdést. Nos, ezt most már sose fogja megtudni.!
Én is sokat félretettem, majd később leírom ha többet tudok. Most már több mint egy éve tanulok, és mit tanultam meg: Azt, hogy mennél többet tanulok, annál jobban látom, milyen keveset tudok. Igy hát elővettem, és mint Heminway irta, legalább megpróbálom.
Te is megpróbáltad, és kirünöen sikerült.
üdv Tóni
Kedves Kedves!
Mit lehet írni az ilyen keserédes búcsúzkodós versre.Látom elmélkedés,de ilyet csak szomorú hangulatban lehet írni.Én is akkor írtam.Még nem tettem fel.Majd,-egyszer talán.
Egyébként a vers jó, gratulálok és szép napokat kívánok.
Szeretettel üdv:hova
Kedves!
Bánatos – gondolom, hogy búcsúztató – versed gyönyörű. Olyan mondatokat írtál benne, hogy nem is tudok belőle választani, melyik a legszebb! – Mindegyik olyan szép és megható! –
Gratulálok szeretette: Kata
Ó Kedves!
Torokszorító soraid nagyon szépek!
Azért e fájó búcsú még soká várasson…
Kedvesedre csillagod helyett, inkább szemed ragyogjon!
KedvesTóni:)
Köszönöm a hozzászólásodat. igen.
Épp erre gondoltam mikor megfogalmazódott bennem, hogy miként is kezeljék, amikor már nem leszek…
Kissé bizarr, de szerintem könnyebb ha így gondolnak rám, és a lelkük is nyugodt, mert tudják, hogy itt vagyok velük, és vigyázok rájuk, ha lehet ezt mondani.
Bár senki sem jött még vissza elmondani, mi is van odaát az ismeretlenben.
Szeretettel
Anikó
Kedves Valéria:)
Igen egy picit olyan mintha halni készülnék.
Pedig nem 🙂
Nemrég halt meg a szomszédasszony, és ltom a gyerekei mennyire szenvednek.
Tudod mindig azoknak a nehezebb, akik itt maradnak.
Ezt szeretem volna megkönnyíteni a családomnak, bár ők, még sosem olvsaták el a verseimet.
A lányom szerint depressziós vagyok…
Ki tudja…. biztos van benne valami, a mélyben. de nem negedem feszínre törni.
köszönöm hogy nálam jártál
szeretettel
Anikó
Kedves Kata:)
Örülök hogy nálam járál, és annak mégjobban, hogy elnyerte tetszésedet a vers
Szeretettel ölellek
Anikó
Kedves Dóra:)
Örörmmel olvasom szavaidat.
Igem!!!
Remélem még sokáig..
Szeretettel ölellek
Anikó