Fehér ruhás alak
Áll a szirt tetején
Ajkán súlyos szavak
Arca rideg, kemény
Haját szél fújja szét
Szeme az égre néz
Amíg forrong a lét
Feltartja két kezét
Ajka szózatot zeng
Számonkérőn kiált
Megrázkódik minden
Meghallva bősz szavát
Szembenéz a nappal
S a vakító sugár
Együtt az ős hanggal
Tüzes és gyilkos ár
Eget megrepesztve
Száguld a vad „miért?”
Létet megdermesztve
Száll a kozmosz felé
Könnyek árja tör ki
A két véres szemből
Ám nem hallja senki
Sem lentről, sem fentről
Száll a jajkiáltás
Az étert kettémetszve
Fájdalom, tűz, áldás
Mi kíséri egyszerre
Némán kong az égbolt
Örök, végtelen homálya
Hirdetvén: ,,az rég volt…
Nincs bocsánat, már hiába…”
1 hozzászólás
Csak gratulálni jöttem. Örülök, hogy ilyen remek verseket is olvashatok itt.