Az ajkam néma, nincsenek szavak,
S a papír előttem üresen marad,
Csak ülök és hallgatom a csendet
Keresek magamban egy apró jelet
Valamit, amitől felébredek.
Megtört a ritmus, mely az életem,
Örökös csend lett belül, s félelem.
Lesz-e még dal, lesz-e még bármi bennem,
Azon kívül amit muszáj tennem,
Lesz-e még akarat, lennem.
Sodor az ár, és sodródom vele,
Kapaszkodom, amíg csak lehet
Lehunyt szemem mögött veled vagyok,
De tudom ez csak múló állapot,
S ha kinyitom újra egyedül vagyok.
Mosolygok, mert tovább kell élni,
Ne lásson engem senki félni,
Mondják, hogy jobb lesz, de már nem hiszek,
Egyszer hittem, bíztam, de többé senkinek,
Csak ha álmomból ébredek: Veled!
7 hozzászólás
Kedves Erika!
Nagyon szép a versed, átitatja a fájdalom. A megfogható, kilátástalan fájdalom…
Kívánok minden jót Neked! (Írj sokat, írd ki magadból, talán segít).
Szeretettel!
Ida
Kedves Sherika!
Lesz-e még akarat,lennem."
Ebben a sorban minden benne!
A megjegyzés lent…
Üdv sailor
Ajj, de szép kedves Erika!
ebben a versben az tetszik, hogy szinte költői képek nélkül, egyszerűen, őszintén jeleníted meg e fájó érzést, minden girland nélkül. Szinte folyik az ember a sorokon úgy olvastatja magát. Tisztán cseng, és fájón, szépen búcsúzón, és nagyon megérintő a vége is.
Ugyanazt járod körbe, még sem érezni az önismétlést, mint ahogy itt nálam . 🙂
üdvözlettel. szindbád
Nagyon szép vers. Gratulálok.
Egyszerűségében nagyszerű ez a vers:)
szeretettel gratulálok: Zsu
Kedves Erika!
"Mosolygok, mert tovább kell élni,Ne lásson engem senki félni" Megértelek. Szép emlékezés.
Szeretettel: Ági
Mindenkinek köszönöm aki itt járt és megtisztelt véleményével!