Nagyon nehéz írni, a világról szép szavakat,
mire emberi szív vágyik, a lélek dagad.
Nagyon nehéz írni, Dicsőszentmárton szennyéről,
Tibeti tavaszt,
és nehéz írni, éhező gyomorral, szomjúhozó lélekkel,
Mallorcai nyarat.
Nehéz írni arról, hogy verejtékkel miként keresek garast,
nagyon nehéz írni, tolvajokról, melyek begyűjtik népünktől, a tömérdek aranyat.
Nem könnyű énnekem, Adyhoz – Aranyhoz – Petőfihez felvergődnöm magamat,
hétköznapi munkám során, csupán a por, az ami reám ragadt.
Nem könnyű írni, hazámról ékesen szóló magyar szavakat,
a szavak vegyesek, olykor hazám is megtagad.
Nem könnyű írni, álmokról – vágyakról, melyek kisértenek , zaklatnak,
és mégis írunk, fájdalmaink, örömeink, rímekbe ragadtak.
Írjuk a békét, írjuk a lázadást, írjuk a fohászt, írjuk a káromlást, írjuk a szerelmet, írjuk a megcsalást, írunk mindent, de lelkünk még nem érti teljesen, a mennyei varázst.
1 hozzászólás
Szia Tibi!
Nekem tetszik a versed. Nyers, őszinte. Kicsit felsorolásszerű, de megértem az okát, mert azt érzem sok minden felzaklat, és szinte egyszerre öntöd-ontod az olvasóra.
Egyetértek az indulataiddal, és meg is értem őket.
Jó vers ez, hidd el nekem!
Üdv
Zoli