Bán-völgyi ébredés

Szép ez az alföld. Mégis a Bükkben várt a szerelmem.
Ott hol a Bán-patakon játszik a hajnali fény …

Hajnalodott már. És a kopár ég szürke szemében
színehagyott menekültként várt sok-ezer kicsi csillag.
Majd a derengés egyre erősebb lett a magasban,
kérte a fényt a világ és eltünedeztek az árnyak.
Májusi színek gyúltak az ég peremén felocsúdva,
és a vöröslő Nap koronája dalolva a rétnek,
már ragyogott kifelé az öreg Bükk legtetejéről.
Lassan a völgyre lenézett és mosolyogva a tájra
megsimogatta, behintve sugárral a fák levelét is.
Zöldbe borultak az utcák és a patak vize vígan
csörgedezett a kelő Nap langyos fénysugarában.

Ébredezett a lakás már, halk zajok ültek a csöndben.
Ablaka várt epedőn, nyílik e már a redőny…

Felkönyököltem, mert a redőny kis rései, lágyan
szűrve a fényt, a szobába vetített nap-fonatokkal
fellobogózták reggeli ágyunk, s néztem az arcod …
Egy minutumra megállt az idő, míg selyme hajadnak
álmosan-édes dalra fakadt e csodás sugaraktól.
Majd lecsorogva a fény, kitakarta a combjaid ívét,
mely puha-bársonyosan ragyogott, s én ittam a látványt.
Mint csodalátó csüggtem a képen, a pillanat élén,
s szívemet oly nagy erővel zárta bilincsbe az érzés,
hogy belesajdult drága örömmel; Mert az enyém vagy,
és a szerelmed mély gyökeret vert ebben a szívben …

Néztem ahogy szép szőke hajadban játszik a fény és
felragadott az idő, s visszafutott remegőn …

Még a tavasznak víg szele fújt, amikor veled ültem
egy kicsi, meghitt vendéglőben a Bükkbeli Bélkő
lábainál, és szép szemeidből vártam az álmom.
Képzeletemben a múltbeli életem elmenekült és
láncaitól szabadulva, merészen a fénybe repült ki …
Ekkor egy ember jött közelünkbe kezében a hangszer,
szép hegedű a vonóval. Ránk nevetett, felemelte,
és már húzta a nótát s én a vonóba a hálám.
Felszabadulva daloltam s néztem ahogy kipirultan
hallgatod egyre a dalt, ölelésről és szerelemről.
Szép hegedűszó és az a nóta megírta jövőnket …

Ellibegett mosolyogva az álom s itt a valóság;
Láttam a fényt ahogyan, kúszik az arcodon át.

Óvatosan közeledve a tested után araszoltam.
Féltem a perctől, hogy tovaszáll és megtöri durván
majd a varázst, mit e reggel üdén a szemembe vetített.
Megsimogattalak, és puha csókom elől kicsi pászmák,
fénypamacsok menekültek a testeden át a kezemre.
Elmosolyodtál és szemeidből mámorosan gyúlt
láz született remegőn, és elszabadultak a vágyak.
Összefonódtunk, mint buja kertben a rózsafa ágak,
és teleszórta virággal az ágyunk lassan a reggel.
Majd a fülembe beloptam a szívdobogásod, amely mint
elcsituló zeneszó, úgy dobbant mélyen agyamban …

Összemosódott fényzuhatagban kelt fel a lelkünk.
Nézted az arcomat és rám ragyogott a világ …